Már hétévesen felfedezhette az utazás élményét és a különböző kultúrák szeretetét Gánti Bence, a szüleivel ugyanis Kubába repültek, és ott éltek két évig. Fiatalon a barátnőjével bejárta Franciaországot, Görögországot, Olaszországot. A spirituális utak lelki mélységeiben huszonegy éves korától merült el. Jelenleg integrál pszichológusként, klinikai szakpszichológusként dolgozik, az Integrál Akadémia alapítója.

– Az utazás beavatás. Beavatás a földi állampolgárságba, hogy földlakók vagyunk, hogy minden ember testvér, és minden kultúra csak egy variáció a sok közül. Megtanít másokat tisztelni, elfogadni, megérteni – mondja.

– Az iszlám misztika, a szúfi azt tanácsolja, ha lelki bánat gyötör minket, akkor utazzunk el. Emeljük ki magunkat abból a közegből, ahova be voltunk zárva, ahol a problémáink keletkeztek, és az új kinyit majd minket, segít abban, hogy megújuljunk. A zarándoklat azonban jóval több mint egy vakáció: nem a kikapcsolódásért, hanem a spirituális beavatásért és fejlődésért indulunk útnak.

Törjük meg a rutint

Kezdetben Bence a Távol-Keleten zarándokolt: újra és újra visszatért Indiába, Thaiföldre, Balira és Mianmarba. Bebarangolta ezeket az országokat, kolostorokban üldögélt, jógázott, meditált. Később Dél-­Afrikában tanult helyi sámánoktól, majd Mongóliától északra, Tuvában vett részt ősi szertartásokon. Idén ősszel pedig negyvenéves álmát váltotta valóra, és Latin-Amerikában, Kolumbiában, illetve Peruban mélyült el az andokbeli indián kultúrában. Az út nagy része zarándoklat volt. Elment a legismertebb perui szent helyhez, a Machu Picchuhoz is.

Gánti Bence Kolumbiában találkozott a kogi indiánokkal, akik a föld őrzőinek tartják magukat

– A zarándokhelyekhez élő kultúra tartozik, pél­dául Indiában, Mianmarban az egész társadalom kapcsolódik a spiritualitáshoz. Ez még akkor is igaz, ha valakinek más a hite, vagy még nem választott hitet, a helyi környezet és kultúra mindig hat a vándorra – foglalja össze tapasztalatait Bence, aki a zarándoklatokat szívesen kapcsolja össze különböző elvonulásokkal, lelkigyakorlatokkal is.

A buddhista kolostorokban például­ eleinte tíz napokat, később akár egy-egy hónapot is eltöltött néma csendben. Az indiánoknál pedig olyan látomáskereséshez csatlakozott, ahol a résztvevőket kirakták egy hegyre egyedül, rajzoltak köréjük egy háromméteres kört, amelyet négy napig nem hagyhattak el. 

Kapcsolódó: Zarándokúton – Öt spirituális úti cél

Bence úgy véli, ha sikerül kiszabadulnunk a megszokott keretekből, teret adunk a sorsnak, a karmának, hogy kipörgesse magát, hogy megtörténhessen, hogy valóra válhasson. Mert ha mindennap ugyanazt a rutint követjük, akkor a sors csak nagy események, pél­dául baleset vagy betegség idején fér hozzánk. Viszont amikor szabadok vagyunk, és az érzéseink szerint mozdulunk, létezünk, ezek a fontos pillanatok gyorsan megérkeznek.

Az érzések radarként vezetnek

Azoknak, akik zarándokolnának, Gánti Bence azt tanácsolja, ne az alapján válasszanak úti célt, hogy mi divatos, hanem oda menjenek, ahonnan érzik a hívást. Ha pedig eljutnak oda, úgy találhatják meg a saját helyüket, ahol érdemes elidőzniük, ha hallgatnak az intuíciójukra, és az érzések radarként mutatják majd, melyik az a pont, ami megszólítja őket.

– Meglepő, de gyakran tapasztaltam, hogy a „hivatalos” szent helyeken már kiürült az erő, mert a modern turizmus elnyomta. Idegenvezetőket, szelfizőket találunk mindenütt, és olyan zaklatottá vált ezeken a helyeken a tér, hogy nem lehet normálisan meditálni és elcsendesülni – mondja Bence, aki vett már részt sátras elvonulásokon, meditált barlangban is, de nem gondolja, hogy az önsanyargatás a tartalmas zarándoklat feltétele lenne.

– Ha túl sok a kényelmetlenség, zavar minket a hideg, a nyirkos környezet, a szúnyogok, a szomjúság, az annyira leköti a figyelmet, hogy nehéz befelé fordulni.­ Ugyanakkor a hétköznapi komforttól, ami kellemes, puha és meleg, elalszunk. Érdemes tehát megtalálni az egyensúlyt, legyen egy ágyunk, lakjunk jól, de ez bőven elég, hogy gyakorolhassunk. A buddhizmusban ezt a középút igazságának hívják. Eleinte Buddha is túlsanyargatta magát, de rájött, hogy ez felesleges. 

A telefonnal kapcsolatban rámutat arra, hogy a profi, szervezett elvonulásokon kikapcsolják a mobilokat.

Ám amikor egyedül indulunk útnak, annyiban más a helyzet, hogy például az otthoniakat néha megnyugtatjuk, hogy biztonságban vagyunk, és az is érthető, ha lefotóznánk az emlékeinket, hogy megoszthassuk majd őket másokkal. Bencének ilyen esetekben az vált be, hogy miután utánaolvasott a látnivalóknak, lefotózta, megosztotta őket, kikapcsolja a telefonját, újra bejárja a helyet, leül meditálni, és rábízza magát az érzéseire.

Kapcsolódó: 3 magyar zarándokút arra az esetre, ha kedvünk támadna elvonulni

Noha a zarándoklatokról elsőre többhetes gyaloglás juthat eszünkbe – például a spanyol El Caminón –, manapság számtalan egynapos, egy hétvégés elvonulásra is jelentkezhetünk, amiket beleilleszthetünk a rohanó mindennapokba. Választhatunk közeli, könnyen elérhető zarándokhelyet is, hiszen ezeknek a rövid programoknak is számtalan jótékony hatásuk lehet.

– Minden elvonulásnak van értelme, még annak is, ha fél napig egyedül kirándulunk az erdőben. Mert megtöri a hétköznapi rohanó rutint, márpedig abból érdemes időnként kiszakadni, mert észrevétlenül belebonyolódunk, belealszunk, sodor minket, és távol tart a spirituális igazságtól. Ezért ha kapcsolatban akarunk maradni önmagunkkal és az univerzummal, rendszeresen iktassunk az életünkbe elvonulásokat, zarándoklatokat – tanácsolja. 

Türelmesebbé válhatunk?

Azzal kapcsolatban, hogy a rövid elvonulásokból mennyit viszünk át a mindennapjainkba, mennyire leszünk türelmesebbek, ha másnap a boltban sokat kell várnunk a pénztárnál, Bence így vélekedik:

– A lelki életben nem mindig úgy történnek a dolgok, mint a mérnöki tervezőasztalon, hogy az elvonulós hétvége után garantált az eredmény. A lelket hatások érik. A változás nem azonnal épül be, idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk, összerakjuk az élményünket. Mert ez az élmény komplex, mély, bele kell illesztenünk a valóságunkba.

Persze minden ember más. Lehet, hogy van, aki hazajön, és hétfőn türelmesen mosolyog a sorban, nyitottabb a szíve, vagy kisebb az egója és alázatosabb. Ahhoz, hogy valaki jobb emberré és türelmesebbé váljon, nem feltétlenül egy zarándokút szükséges, hanem, mondjuk, egy többéves önismereti terápiás folyamat.

A zarándokúttól inkább azt várhatjuk, hogy lelkesedést, felismerést, hitmélyülést kapunk, vagy akár egység­élményt, Isten-élményt, és rálátást, hogyan működik az univerzum és a tudat. Sorsszerűséget, a vezetettség érzését. És nem biztos, hogy ezeket rögtön vagy másnap érzékeljük. Bár ez is lehetséges, meglehet, hogy majd más pillanatokban és többször jön elő.

Stációk a bodajki kálváriánál

Kis utak, nagy hatások

Mikroszünetek beiktatása is segíthet önmagunkhoz kapcsolódni. Ebben az esetben is igaz: nem az számít, milyen távolra megyünk, hanem hogy közben miképp vagyunk jelen.

• A sétához választhatunk egy közeli parkot, folyópartot, erdei ösvényt, vagy akár a saját településünk kevésbé ismert mellékutcáit is.
•  Az önismereti séta attól válik különlegessé, hogy tudatos céllal indulunk el. Lehet ez hála, elengedés, megnyugvás, egy kérdés körüljárása vagy csak egyszerű jelenlét. Ha megvan a tudatos szándék, máris teret engedtünk a „belső utazásnak”.
• Kapcsoljuk ki vagy némítsuk le a telefonunkat, hogy az értesítések ne zökkentsenek ki. Tekintsük ezt a kis időt énidőnek, amikor megérdemeljük, hogy csak magunkra figyelünk.
• Fókuszáljunk arra, amit látunk (színek, fények), hallunk (ágak zizzenése, városi zajok), szagolunk (fa, föld, eső), bőrünkön érzünk (szél, talaj a talpunk alatt). 
• Vigyünk magunkkal egy kérdést: fogalmazzuk meg, és engedjük, hogy a gondolataink lépésről lépésre kibontsák. Nem kell megoldást találni – elég, ha figyeljük, mi bukkan fel.
• Próbáljunk többször is beiktatni ilyen mikroszüneteket. Például hetente egyszer, vagy amikor érezzük, hogy szükségünk van rá. A lényeg a rendszeresség és az, hogy ezek a séták kimenekítsenek a mókuskerékből pár nyugodt percre.

Fotó: Getty Images, családi archívum, Szentkút, Mariaut.hu