Rég volt ilyen sűrű évem: egyetemi hallgatóként előadások, beadandók, projektek, tanulmányutak, kerekasztal-beszélgetések, közösségi események váltották egymást. Ösztöndíjas csoportom koordinátorai azonban nemcsak abban igyekeztek segíteni, hogy akadémiai szinten minél jobban boldoguljunk, hanem meg akartak meríteni bennünket az amerikai élet sűrűjében, szerették volna átadni az ottani élet esszenciáját is. A programunkban ezért egy emblematikus, tipikus amerikai tevékenység is helyet kapott: az önkénteskedés.
Idő ajándékba
Az eltelt hónapok során tizenhárom óra önkéntes munkát teljesítettünk öt helyen, többnyire étel- és ruhaosztással foglalkozó szervezeteknél. Lenyűgözött, milyen olajozottan működik ez is. A kétórás műszakba belefért a körbevezetés és a részletes tájékoztatás éppúgy, mint a végén a munkaállomás kitakarítása, mintha mi sem történt volna.
Pedig nagyon is történt: egyszer például búcsúzáskor kihirdették, hogy az adott műszak többi önkéntesével együtt 1560 dobozt állítottunk össze, több mint 51 ezer adag élelmiszert csomagoltunk be, és ezzel 140 gyerek napi étkezését biztosítottuk egy évre. Magát a munkát pedig úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas bulit: a hangszórókból szóló energikus zenére dolgozunk, akár táncikálva, nevetgélve, vidáman, gyorsan.
Az AmeriCorps adatai szerint 2020 és 2021 szeptembere között az amerikaiak több mint 23 százaléka – több mint 60 millió ember – önkénteskedett különböző szervezeteken keresztül, több mint 4 milliárd órát szentelve a szolgálatnak, ami pénzben kifejezve csaknem 123 milliárd dollárt ér.
A világ első ételosztó szervezeténél is önkénteskedtünk
Beszélgettem olyanokkal, akik minden szerda délutánjukat önkéntes munkával töltik egy adott helyen, ahol jó ismeretségeket kötöttek, még a születésnapokat is megünneplik. Az egyik szervező úgy fogalmazott: a kedvesség láncreakciójának lettünk részesei. Make a difference – vagyis hozz változást: rengetegszer találkoztam ezzel a kifejezéssel az Amerikában töltött csaknem egy év alatt. Az önkéntesség során nagyon is kézzelfogható ez a tapasztalás.
Az utolsó simítás
Az talán már az eddigiekből is kiderült, hogy milyen jól szervezettek az amerikaiak. Emlékezetes élményem marad, amikor sorban álltam az egyik New York-i Broadway-színház női mosdója előtt, és odajött egy munkatárs a férfivécé felől (mi lehet a pozíció neve, talán illemhely-logisztikus?), hogy közölje: nála éppen felszabadult három hely, így három bátor vállalkozót át tud vinni oda. A mosdóban szintén bennfentes irányította a gördülékeny vendégáramlást.
Az is ámulatba ejtett, amikor egy hivatal előtt az utcán kígyózó sorhoz kijött bentről egy kolléga. Hangosan elmondta, mennyi várakozásra, milyen ügymenetre számíthatunk, és amikor egy nő méltatlankodni kezdett, túsztárgyalókat meghazudtoló profizmussal, empátiával és együttműködéssel szerelte le.
Számtalanszor megtapasztalhattam azt is, mennyire odafigyelnek a legapróbb részletre is.
The final touch – az utolsó simítás sohasem hiányzott. Meghatott, hogy a nemzetközi csoportom osztálytermének falán öt falióra mutatta, hogy az országainkban mennyi az idő. Vagy amikor második állomáshelyemen, a ROX nevű szervezetnél Welcome felirattal és kis ajándékcsomaggal vártak, amelybe nemcsak nekem, hanem a lányom számára is elrejtettek egy pólót.
Meleg fogadtatás a ROX-nál
Inkább hamarabb
Említettem már, mennyire pontosak az amerikaiak? Az idő szent, a programkoordinátoraink többször figyelmeztettek bennünket, hogy a késés sértő dolog. Öt perc is.
Amíg itthon egy megbeszélésre a meghirdetett időpontban kezdünk átcsordogálni a tárgyalóba, és utána még csevegünk egy kicsit, addig Amerikában inkább hamarabb érkeznek, a nulladik percben valóban elkezdik az érdemi munkát, a záró időpontban pedig pontosan befejezik, akkor is, ha nem értek a végére (ami gyakorlatilag nem fordul elő).
De ha még van öt perc zárásig, akkor új témába kezdenek. Minden percet kihasználnak, de nem élnek vissza a másik idejével.
„Tisztelem az idődet” – ezt is sokszor hallottam, és nagyon tetszik a megfogalmazás.
Társaságban bámulatos könnyedséggel „áramolnak”. Konferenciákon, találkozókon simán odalépnek ismeretlenekhez, bemutatkoznak, és váltanak pár szót. Előfordul, hogy a szervezők kifejezetten kérik, hogy a résztvevők ebédszünetben direkt új asztalhoz üljenek le. Nem feltétlenül ragadnak le hosszan egy beszélgetőpartnernél a poharukat szorongatva: amilyen könnyedén jöttek, olyan könnyedén távoznak. „Örülök, hogy találkoztunk” – mondják, és továbbállnak.
Pasta, parfüm
Mennyire tájékozottak az amerikaiak, mit tudnak a világról, egyáltalán, érdekli-e őket, mi zajlik az országukon kívül? Vegyesek a tapasztalataim.
