„Mit bénázol előttem, te tahó? Neked is most kellett kijönni ide, mi?” – üvöltötte felém egy úriember az autójából, amikor a téli gumik ellenére mégiscsak megcsúsztam a Dobogókő felé vezető havas úton, és próbáltam visszasorolni a gyök kettővel vánszorgó kocsisorba. Mindez jó tíz éve történt.

Azóta, ha leesik az első hó, én otthon, az ablakon keresztül gyönyörködöm, ahogy a hópelyhek kavarognak az utcai lámpák fényében. Vagy megnézem a kedvenc meteorológiai oldalon a webkamerák képét a Kékesről vagy Bánkútról. Isten őrizz, hogy részt vegyek az össznépi, jégvarázsos fiesztában, ami időről időre ökölrázásos anyázásba fordul.

A Kárpát-medencében a csapadék, mint olyan, természeti látványossággá vált.

Sajnos egy kiadós zápor is eseményszámba megy már – a hóról meg ne is beszéljünk. A havazás még mindig a gyerekkort hozza vissza: a Mikulást, a békességet, az ünnepi porcukorszitálást. Puha bársonnyal alakítja mesevilággá a várost és az erdőt.

De inkább az erdőt, azon belül is annak hegyvidéki részét. Ott a legnagyobb az esély rá, hogy nem olvad el a lepel, mire odaérünk. A bő egy héttel ezelőtti hóesés is mágnesként vonzotta a családokat, baráti társaságokat, romantikázni vágyó szerelmespárokat – nagyjából mindenkit. És most is végtelen dugó alakult ki a magaslatok felé vezető utakon.

Egy portál meglepve számolt be róla,