Nehéz volt veled időpontot egyeztetni. Már a jubileumi koncertedre készülsz?
Igen, elkezdődtek az előkészületek, de egyelőre stúdiókba rohangálok, mert új albummal is készülök, szeretném, ha a koncerttel egyidejűleg az is megjelenhetne. Jól állunk, már leforgattam három videóklipet, és a dalok is dobozban vannak.
Új dalok lesznek?
Vadiújak, és igyekszem csavargatni a hangzáson is, mindenféle műfajba belepiszkálok egy kicsit. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a tigris nem tudja levetni magáról a csíkjait, de szeretek kísérletezni. Ezt a lemezt három új producerrel csináljuk, ketten közülük egészen fiatalok, egyikük akár a fiam lehetne. Ők már egészen másképp állnak a zenéhez, más technikával is dolgoznak, folyamatosan tanulok tőlük.
Biztosan ők is tőled! Három napja a te dalaiddal kelek és fekszem. A Szállok a dallal című slágereddel kezdtem, hiszen azzal nyerted meg a Megasztárt 2005-ben. Mintha önbeteljesítő jóslat lenne.
Nem is annyira jóslatnak nevezném, inkább a gondolat teremtő erejében bíztam, amikor azt írtam, hogy nem félek, vagy hogy nem adom fel, küzdeni fogok, el fogom érni a célomat. Magamat biztattam vele.
Ez eléggé ambivalens dolog nálam, van úgy, hogy nagyon bízom magamban, az esetek, mondjuk, nyolcvan százalékában viszont iszonyúan el tudok bizonytalanodni. Nem is annyira kishitűség ez, mint inkább zárkózottság, introvertáltság.
Egyszerűen nem vágyom a reflektorfényre, hiányzik belőlem minden exhibicionizmus.
Pedig az egy előadóművésznek nem árt…
Nem. De soha nem érdekelt a népszerűség. Engem a szenvedély hajt, és most isten bizony nem szerénykedni akarok. Egyszerűen ha elindul bennem a zene, attól kezdve repül a lelkem, és jól érzem magam. Ez gyerekkorom óta így van.
Én folyton énekeltem, otthon, az udvaron, a suliban, ha kellett, ha nem, a környezetemben élők agyára mentem. Emlékszem, annak idején az üveggyárban is az éjszakai műszakot szerettem legjobban, mert akkor teli tüdőből énekelhettem, nem zavartam senkit.
Kapcsolódó: „Aki megtanul a másikért élni, boldogságra lel” – Molnár Ferenc Caramel élete 5 mérföldkövéről mesél
Nem lehet, hogy a valóság elől menekültél?
De, nyilván. Ahonnan én jövök, ott a zene volt az egyetlen lehetőség arra, hogy az ember kicsit kiszakadjon a mélyszegénység gondjaiból. Törökszentmiklóson nőttem fel, a cigánytelepen, az Analógia című dalomban el is mesélem, hogy jártuk anyámmal a szeméttelepet. Főleg üvegeket kerestünk, elmostuk őket, visszaváltottuk, és abból lett egy kis pénz kiflire meg párizsira. De sokat éheztünk a testvéreimmel, én voltam az a gyerek az iskolában, akinek soha nem volt rendes ruhája, cipője. Nagyon szégyelltem magam emiatt.
Tizenhét évesen aztán felköltöztél Budapestre, hogy szerencsét próbálj. Dolgozni kezdtél. Honnan vetted a bátorságot, hogy jelentkezz a tehetségkutatóba?
Néztem az első Megasztárt a tévében, és azt láttam, hogy mindenféle ember jelentkezhet, egészen egyszerű közegből is érkeztek, és ez felbátorított. De arról, hogy meg is nyerhetem, álmodni se mertem. Meg voltam róla győződve, hogy én ahhoz „túl fekete” vagyok. A nagyapám mindig ezt mondta, amikor én is szerettem volna tőle gitározni tanulni, mint a többi gyerek.
Azzal küldött ki a szobából, hogy te „túl fekete vagy!”.
Akkoriban elterjedt a roma zenészek között, hogy a halványabb bőr előnyt jelent a szakmában. Sokan még az arcukat is befestették, mielőtt felléptek. Ez 2005-ben már nem volt ugyan divat, de bennem kisgyerekként gyökeret vert az a mondat. Nem is bíztam benne az utolsó percig, hogy megnyerhetem a tehetségkutatót, én már a tizedik hellyel is boldog lettem volna. Annál is inkább, mert addigra már kaptunk felkéréseket mindenhonnan.
A lakás és a kocsi se vonzott, ami a győztesnek járt?
Őszintén mondom, ez eszembe se jutott. Bár az azért nyilván felfoghatatlan dolog volt, amikor felkínálták a végén, hogy tesó, itt van neked egy kecó meg egy kocsi, hiszen hogyan tudtam volna én akkoriban lakást venni? Mindössze huszonkét éves voltam.
Igazából csak a zene érdekelt. Attól voltam boldog, hogy valóra vált az álmom, ezután az éneklésből élhetek! Félre ne érts, én nem akarom ezt, hanem egyszerűen nem tudok mást csinálni. Akkor jöttem erre rá, amikor egyszer a nevelőapám azt mondta: „Kisfiam, nem kell minden cigánynak hegedűsnek lennie!” Döbbenten néztem rá: de nekem igenis énekesnek kell lennem!
Dacoltál?
Igen. Engem az egész gyerekkorom, a környezetem, a családom, a tanáraim, a társadalom, mindenki arra tanított, milyen NEM szeretnék lenni. A mai napig mindenkit tisztelek, kedvesen, tisztelettel beszélek. Nyilván azért, mert velem nem így kommunikáltak, és megfogadtam, hogy én más leszek… Milyen furcsa a sors! (Elréved.)
Az egész családom zenész volt, szinte mindenki kannázott, gitározott, énekelt, én voltam az egyetlen unoka, akit nem tanítottak zenélni, pedig engem vonzott legjobban. Nem baj, így is mindent eltanultam az öregektől. Már gyerekként dalokat írtam, mutogattam a demókat a barátoknak, de soha nem vallottam volna be, hogy én szereztem őket.
Molnár Ferenc Caramel
„Cipelem a sorsom” – énekeled a Lélekdonor című dalodban. Tudom, hogy a lélek nagyon rugalmas, de azért szöget ütött a fejembe: hogy sikerült feldolgoznod azt az irdatlan szakadékot, ami az egykori életedtől hirtelen elválasztott?
Azt nehezebb volt feldolgozni, amikor nem volt otthon más, csak cukros-vizes kenyér, vagy amikor gumiabroncsokkal tüzeltünk, mert nem volt pénz fára. Az azért keményebb volt. (Elmosolyodik.) Én erős vagyok, megedzett az élet. Nyilván megvannak a magam küzdelmei, de az rohadtul nem a sztárság meg az ismertség. A rossz dolgokat nehezebb feldolgozni. Legalábbis én ilyen személyiség vagyok.
Nem érettségiztél le, pedig elkezdted a középiskolát. Közben meg olyan csodaszép, költészettel vetekedő versszövegeket írsz, hogy az embernek belesajdul a lelke. Kitől tanultad?
