– Engem is felírsz? – kérdezi természetes közvetlenségével Kristóf, és beleles a jegyzetfüzetembe. 

– Persze – válaszolom, és cserébe arra kérem, mesélje el, milyen hangszeren játszik. Kiderül, hogy huszonegy éves, dobol, zongorázik, nagybőgőzik, és ha megengedik neki, orgonál is. 

– Bármilyen hangszert meg tud szólaltatni, és bármit lejátszik hallás után – teszi hozzá kedvesen Fabényi Réka, a Parafónia együttes zenekarvezetője, aki pedagógusi és zenei diplomával évtizedek óta foglalkozik egészséges és értelmi sérült gyerekek zenei fejlesztésével. A zenekaruk neve egy szójáték: a „para” azt jelzi, hogy a tagok kicsit mások, mint az átlagemberek, a „fónia” jelentése pedig együtthangzás. 

Rögtön feltűnik, hogy a próbára gyülekezők előtt nem a hagyományos, ötvonalas kotta áll, hanem színes körök jelzik a hangokat. Heinrich Ullrich német gyógypedagógus volt az, aki szembeszállt a véleménnyel, miszerint az értelmi sérültek nem képesek dallamhangszeren játszani.

Kidolgozott egy rendszert, amely nem igényel komplex gondolkodásmódot, sőt, még a színek nevének ismeretét sem, csak a színek azonosításának képességét.

A módszer alkalmazása során kiderült, hogy nem csupán az értelmileg akadályoztatott gyerekek zenei oktatására, terápiájára alkalmas, hanem az egyszerűsége miatt mindenki számára, aki a hagyományos kottát nem tudja, vagy nem akarja megtanulni.

A metódust Vető Anna gyógypedagógus – „A zene mindenkié” Egyesület alapítója – 1991-ben adaptálta a magyar viszonyokra, és ezzel egy egészen új lehetőség nyílt meg ezek előtt a fiatalok előtt. Ma már három zenekaruk működik: a legkisebbeknek a Parapille, a középmezőnynek a Paramezzo, a legrégebbi és legügyesebb tagoknak pedig a világ­hírű Parafónia. 

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás pszichológus véleménye a zenetanulás fontosságáról

Kezdődjenek a próbák! 

– Ügyesek vagytok, nem is néztétek a kottát! – dicséri meg Fabényi Réka Tomit és Borókát, a Parapille tagjait, akik épp most játszottak le egy Dvořák-átiratot metallofonon. Bényei Zsuzsanna, aki a legkisebbek zenekarát és a Paramezzót vezeti, sajnos ma nem tud itt lenni, ezért Réka irányítja mindhárom próbát. A zenészek nagyon koncentrálnak, nem mellesleg egy fellépésre készülnek, és szépen csengő hangok kelnek életre a kezeik között.

„Légiesen játsszátok, ahogy a pitypang száll a levegőben” – érkezik az instrukció Rékától. 

– Minden zenedarabhoz speciá­lis átiratokat és kottákat készítek – mutatja a zenekarvezető. – Vannak tanulók, akik esetében később áttérhetünk a hagyományos kottára, közbülső állomásképp pedig a színes köröket elhelyezzük az öt vonalon. A legtöbben nálunk ütőhangszeren játszanak: metallofonon, xilofonon, dobon, de van csengősorunk, cintányérunk, csellónk, nagybőgőnk is.

Az egyesület elnöke, dr. Fodor Krisztián mindig támogat, ha találok egy új hangszert, amit beilleszthetőnek tartok, mint például a nyelvdobot, vagy éppen egy igazi nagybőgőt. A zenekari tagok főként középsúlyos értelmi sérültek – de például egyikükkel, Csabival gyakran zenetörténeti vitákat folytatunk, mert amit elolvas, az benne marad a fejében, én meg nézhetek utána a kérdéseinek. 

Egyedi kotta egyedi zenészeknek

A Parafónia tagjai rendszeresen fellépő művészek, hiszen a több mint húszéves zenekar már bejárta Európát, de állt a MÜPA és a Zeneakadémia színpadán is. Sok helyen rácsodálkoznak, mennyire szépen szól a csapat játéka – meglepő, mire képesek, és milyen fegyelmezettek. Kis lépésekben, de megtanulták azt is, hogy kell profin viselkedni: mosolyogni, köszönni, egyenes háttal ülni. A zenét és a közönséget megtisztelni. 

– Ők elég őszintén reagálnak minden helyzetre: akár fellépés közben a feje tetejére fordítják a citerát, hogy kirázzák belőle a beesett pengetőt, vagy metáljeleket mutatnak a koncerten – folytatja nevetve Réka. – Például az egyik fellépőruhát viccből „puccos” ruhának neveztük el, hogy megkülönböztessük az egyenpólótól. Amikor egy tévéinterjúban megdicsérték a ruhát, az egyik lány rá is vágta, hogy „ó, igen, Réka néni megmondta, hogy a puccost vegyük fel…” 

Megtudom, hogy felléptek már Balázs János zongoraművésszel, Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral is. Szerette volna megismerni őket Kobajasi Kenicsiró, akinek az aláírása bekeretezve a próbaterem falán lóg. Réka azt hitte, telefonbetyár hívja, amikor a japán karmester megbízásából kereste őt egy fiatalember, de összejött a találkozó. José Cura operaénekes, zeneszerző, karmester eljött ide, a próbára, és énekelt a csapatnak, majd együtt álltak színpadra a Nemzeti Színházban.

Fejleszt és társaságot ad

Időközben a zenekarvezető segítői is megérkeznek, akiknek szintén szükséges zenei és gyógypedagógiai­ képesítés ahhoz, hogy részt vehessenek az itteni munkában. Az iskolai tanterem, ahol a próba zajlik, megtelik a zenészekkel és a hangszerekkel. A segítők játék közben a zenészek mellett ülve, pálcával mutatják, hol tartanak a kottában. Van, aki olyan tempóban játszik, hogy bele sem néz, de a biztonság kedvéért ott van előttük. 

A próbáról kisurranva a fiatalokat kísérő szülőkre a folyosón találok rá.

– Boróka nemrég úgy fogalmazott, hogy őt nagyon megnyugtatja a zene – árulja el az édesanyja. A tizen­nyolc éves lány a kamaszok feszült időszakát éli, itt viszont akár két órát is szívesen próbál egyhuzamban. – Borónak még a nagymamája kezdett az otthoni zongoránál dalokat tanítani, és mivel mindig újat és újat kért, zongoratanárt hívtunk hozzá.

A családunk nagyon muzikális, sok hangszerünk van, így önállóan rátalált a furulyára és a gitárra.