Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nő, akit Angela­ Knowlesnak hívtak. Az angliai Rylstone városában élt a férjével, Johnnal, akit néhány hónap alatt egy daganatos betegség miatt elveszített. Angela kapaszkodót keresett a gyászban, új fókuszt, tennivalót, egy ügyet, amelynek odaszentelheti magát.

Barátnője javasolta, hogy gyűjtsenek pénzt annak a váróteremnek az új kanapéjára, ahol olyan sok időt töltöttek John kezelései alatt, és a helyi nőklub néhány tagja csatlakozott hozzájuk. De mivel lehet több pénzt összeszedni? Hát a meztelenséggel! Ezért a középkorú, hétköznapi nők bevállalták, hogy meztelenül állnak modellt ahhoz az „alternatív naptárhoz”, amelyet eredetileg ezer példányban akartak kinyomtatni.

Csak abban az évben, 1999-ben 88 ezer példányt adtak el belőle. Három hétig velük volt tele a brit sajtó, naponta négyszáz levelet kaptak, naptárt szállítottak a királynőnek is. Végül Angela és barátnői egy 322 ezer fontról szóló csekket nyújtottak át a Blood Cancer UK nevű szervezetnek, és az adomány azóta is gyűlik. A naptár Amerikában is befutott. A sztoriból 2003-ban film készült, 2009-ben színdarab, 2012-ben pedig musical. És a történet most végre a Játékszínbe is megérkezik, ahol december 13-ától kel életre. 

Az egyik első próbára kaptam meghívást. Bensőséges pillanatok ezek, hiszen ilyenkor még minden nagyon képlékeny, sérülékeny. Még nehéz elképzelni, hogy az első felvonás végén hogyan fog megvalósulni a darab csúcsjelenete, a fotózás, amikor a szereplők valóban meztelenül állnak majd a színpadon. (A nézők természetesen nem láthatják majd a színésznők teljes testét, de ettől még a meztelenség valódi lesz, a pőreséget nekik egymás és a fotóst játszó férfi színész előtt is vállalniuk kell.)

A nézőtérről figyelem, hogyan lakják be ennek a történetnek a terét, hogyan igyekeznek egymáshoz kapcsolódni, miként mozognak a szeretet láthatatlan erővonalai mentén. Jókat mosolygok az olyan mondatokon, mint hogy „Én már kimentem, vagy még csak most fogok?”, vagy „Lehet Paddington mackós a bögrém?” (Lehet). Velük együtt fejtem meg apránként, mi mindenről is szól ez a darab.

Önszeretet

Szőlőskei Timea örül annak, hogy ma már az ötven feletti korosztályról is beszélünk. Esze ágában sem lenne visszamenni az időben, hogy újra húszéves legyen.

– Viszont ha üzenhetnék a húszéveskori önmagamnak, az nagyon jó lenne. Azt sugallnám neki, hogy legyen bátrabb! És hogy érdemes szeretni. Önmagamat, és másokat is. Ezt, mondjuk, korábban is jól csináltam, ezért megsimogatnám magam. 

Timi elmeséli, még soha nem kellett a színpadon meztelennek lennie, és a többiekhez hasonlóan tart tőle.

– Mi, nők így vagyunk összerakva: állandóan marcangoljuk magunkat a testünk miatt, teljesen feleslegesen. Beszélgettem erről férfiakkal is, akik azt mondták: a tökéletesség unalmas. Hogy én hogy állok az önelfogadással? Hol így, hol úgy. De mindig arra gondolok: csodálatos életem van! Amikor betöltöttem az ötvenet, sokan kérdezték: milyen? Én pedig azt feleltem, boldog vagyok, hogy megértem! Az emberi élet erről szól: különböző korszakok váltják egymást. Remélem, leszek idős is – a tengerparton napágyakat szeretnék kiadni, rúzsos fogú öreg hölgyként!

Naptárlányok: tabudöntés

Peller Anna a Nők Lapja címlapján

Peller Anna számára nagyon nagy élmény, hogy prózai darabban játszhat, hiszen operett-musicalszínész szakon végzett a színműn.  

– Az, hogy például Bánsági Ildikó szemébe nézhetek, és párbeszédet folytathatok vele a színpadon, egy álom – lelkesedik. – És minden egyes szereplőtársammal hasonlóképpen vagyok, én imádom ezeket a nőket! Sokat szinkronizálok, és még sohasem mondtam neki, de rengeteget tanultam Tóth Enikőtől, aki többek között Julia Robertsnek kölcsönözte a hangját. Hányszor próbáltam utánozni a „t” meg a „sz” hangjait!  

Anna elárulja, színpadon még ő sem dobta le a ruháit.

– Nekem ez nagyon nehéz feladat, de ennek meg kell történnie, mert nem öncélú. Sőt! 

A darab egyik fontos és meghatározó csúcspontja, ami egy jó ügy érdekében valósul meg. 

Anna hozzáteszi, nagyon értékesnek tartja a darabot, hiszen miközben ezek a nők összefognak egy jó ügyért, megélhetik, hogy hétköznapi ember létükre egyfajta sztárrá válnak. Sok más témát is érint a mű, például egy komoly taburól, a rákról is beszél, és miközben a mélységeket is megmutatja, könnyedén és szórakoztatóan teszi ezt. 

Szabadság

Amikor a rendező egy jelenet végén azt kéri a szereplőktől, hogy találjanak egy helyet, amit a magukénak éreznek, és üljenek le oda, Falusi Mariann felkiált: „A zongora az enyém!” 

– Nekem könnyű dolgom van, hiszen az a feladatom, hogy olyan legyek, amilyen egyébként is vagyok. De a többiekre nézve is találó a szereposztás, zseniális az egész, lubickolok benne. Én világéletemben csapatban dolgoztam, csajok között, bírom ezt a hangulatot. 

Amikor a darab legfontosabb üzenetéről kérdezem, Mariann rávágja: 

– Mindenki vállalja fel önmagát, legyen szabad, és érezze jól magát! A vetkőzésről pedig az a véleményem: ilyenek vagyunk, ezen szerintem nem kell görcsölni. Persze a nők állandóan elégedetlenek önmagukkal. Hát ez a feladat: tessék megbarátkozni azzal a testtel, amiben élsz! El lehet rontani, vagy lehet tenni azért, hogy másmilyen legyen, de el is lehet fogadni. De nem ez a lényeg. A lényeg az, ami belül van, és kisugárzik.

 Tudatosítás

A próba során vissza-visszatér a kérdés, hogyan is lesz ez az ominózus vetkőzős jelenet. Mit fognak viselni? 

– Tulajdonképpen olyan harisnyára lenne szükségünk, ami a testet és a kart is takarja! – dobja be az ötletet Bánsági Ildikó, és mindenki nevet. Később, amikor süteményevés közben faggatom a büfében, a darab egyik ikonikus mondatát idézi: „Ha kell, meztelenül végigtáncolok az utcán!”

– Ha ezzel a darabbal bárkinek is segítünk abban, hogy felvállalja önmagát, hogy többet foglalkozzon a testével, és például elmenjen orvoshoz, akkor már megérte. Sokan nem járnak nőgyógyászhoz sem, én sem mentem húsz évig, mert nem tartottam fontosnak. Most már azt vallom, rendszeresen részt kell venni a szűrővizsgálatokon! És a történetnek az a szála is nagyon szép, ahogyan a gyászoló barátnőnket megpróbáljuk kirántani az apátiából, magunkhoz öleljük. Vagyunk egymásnak. A vetkőzős jelenet elébe rémülettel állok, de ha a darab arról szól, hogy ezek a nők vállalják magukat pucéran, akkor ezt valamilyen szinten meg kell mutatni. Meg kell alkotni a jelenetet úgy, hogy az ízléses legyen, de azért látványos is, és azt lehessen mondani: „Ezek még ezt is megtették!”

Naptárlányok: önismeret

Dobó Kata a Nők Lapja címlapján

Dobó Kata azt meséli, számára a darab arról is szól, hogy vállald fel a korodat.

– A nők nagy része ötven fölött megszűnik a társadalom számára létezni. Én ezt nem vagyok hajlandó magamra venni, de látom a nőtársaimon, hogy ez sokuk számára probléma lehet. A darab reménysugár: megmutatja, hogy valaki lehet szexi, vicces, sikeres, „minden is” egyszerre, akárhány éves korban. Ez hozzáállás kérdése. 

Mint Kata mondja, nagyon nagy önismereti utat járt be az elmúlt években, és a darab erre is rímel. 

– Nem az a lány voltam, akinek mindenki gondolt. De az a szomorú, hogy én is elkezdtem azt gondolni magamról, amit mások. És szerintem ezzel sokan vagyunk így. Én már, hál’ istennek, tudom azt mondani a lányomnak, hogy le kell tojni, ki mit mond. Az a lényeg, te mit érzel magaddal kapcsolatban. Az vagy, amit te gondolsz magadról! Végső soron el kellene jutnunk odáig, hogy megszeretjük magunkat… 

Összefogás

Adódik néhány mulatságos helyzet abból, hogy Tóth Enikő ma otthon felejtette az olvasószemüvegét. Nem tud belepillantani a szövegbe, és amikor egy alkalommal a súgót sem érti, megjegyzi:

– Nem hoztam szemüveget… És ezért nem is hallok!

Miután a szünetben leszalad a sarki drogériába egy szemüvegért, sikerül vele is leülnöm egy pár mondatra.

– Szeretem ezt a történetet – mosolyog. – Nagyon sokszor kishitűek vagyunk, én is. De ez a darab megmutatja, hogy ha csak néhány ember összefog, mert valamit meg akar valósítani, akkor azt el tudja érni. Ez a pár nő csodát művelt. Egy pici közösségnek is nagy ereje van!

A meztelen jelenetről ezt meséli: