Amerika a bizalomra épül – mondta magyar barátunk, aki korábban már élt az Egyesült Államokban. Kíváncsian vártam, az élet igazolja-e majd ezt a várakozást, és azt kell mondanom, hogy nem csalódtam a kint töltött csaknem egy év alatt. Számtalan apróbb-nagyobb jelét tapasztaltam annak, hogy az amerikai társadalom kötőanyaga a bizalom, és ennek sokkal messzebb ható jelentősége van, mint elsőre gondoltam volna.
Kérdés nélkül
Ugyanez a barátunk és a felesége elmesélték, hogy egyszer a boltból hazatérve nem találták a vásárolt holmikat. Arra gondoltak, biztosan az üzletben felejtették. Visszamentek az áruházba, elmondták, hogy szeretnének körülnézni, hátha megtalálják a csomagot, és amikor nem lett meg, felajánlották nekik, hogy szedjék össze ismét ugyanazokat az árucikkeket, és még fizetniük sem kellett érte.
Mintha valamilyen módon a bolt lenne a hibás azért, hogy a pakk elveszett – amit eszükbe sem jutott megkérdőjelezni.
Slusszpoén, hogy a barátaink végül otthon mégis megtalálták a tele szatyrot – vissza is vitték, amit pluszban kaptak, így viszonozva a bizalom szép gesztusát.
Amerikában sokszor volt olyan érzésem, hogy a holmimat bátran ott hagyhatom valahol, nem kél lába pár perc alatt. A végén már annyira belelazultam ebbe, hogy előfordult, hogy a kifizetett élelmiszerrel teli bevásárlókocsimat az áruházi mosdó előtt hagytam. Pár perc múlva érintetlenül találtam mindent.
Bármikor meggondolhatjuk magunkat
Még egy áruházi élmény: a legtöbb nagy amerikai áruház és online shop minden további nélkül visszaveszi a náluk vásárolt árut, gyakran akár kilencven napos időablakon belül, akár blokk hiányában is, és nem kérdezik meg, miért gondoltuk meg magunkat. Egyes online platformok már azelőtt visszautalják a pénzt, hogy visszaküldtük volna az árut.
Ez nemcsak marketingfogás, hanem bizalmi gesztus is: abból indulnak ki, hogy a legtöbb vásárló becsületes. Természetesen ott is előfordul visszaélés, de a cégeknek valószínűleg jobban megéri évente néhány csalást lenyelni, mint mindenkit gyanakvással kezelni.
Tartsd pórázon a kutyád, és takaríts fel utána! Ez a törvény
Amikor egy előzetesen megtekintett autóról eldöntöttem, hogy megveszem, és visszahívtam a kereskedőt, azt hittem, rosszul hallok, amikor felajánlotta, hogy az előleget majd ő levonja a kártyámról, csak adjam meg a titkos háromjegyű CVV-kódomat telefonon.
Amit ugye itthon soha, semmilyen körülmények között nem teszünk. Most sem mertem – másnapra el is vitték az autót az orrom elől. Később megedződtem, és hivatalos szolgáltatóknak szemrebbenés nélkül diktáltam be a háromjegyű számot a telefonban. Ez ott így működik.
Étteremben fizetéskor a pincér elviszi a bankkártyánkat, majd visszahozza, ráadásul azt még csak ezek után írjuk rá a számlára, hogy mennyi borravalót szándékozunk adni – annak összegét azután vonják le, miután távoztunk. „Rákényszerítenek” arra, hogy mi is bizalmat gyakoroljunk.
Hisznek nekem
Első, Phoenixben (Arizona) töltött estémen kénytelen voltam ellátogatni egy áruházba, hogy az elkövetkező pár napban legyen mit felvennem, mivel a bőröndjeim elkeveredtek (később meglettek). Sikeresen kisilabizáltam, melyik villamos visz el a legközelebbi – értsd: tizennégy kilométerre lévő – bevásárlóközpontba, de abban a megállóban, ahol felszálltam, nem működött a jegykiadó automata.
Szurkoltam, nehogy jöjjön az ellenőr. Természetesen jött. Mondjuk, elég hamar kiszúrtam, hiszen az ellenőrök ott egyenruhát viselnek, nem pedig civil álruhát, így már a felszállás pillanatában egyértelmű, mi járatban vannak. Úgy döntöttem, őszintén elmondom, hogy nem sikerült jegyet vennem. Intett, hogy rendben. Hitt nekem. Nem büntetni jött, inkább csak emlékeztetni arra, hogy a szolgáltatásnak, amit igénybe veszünk, értéke van.
Ez a „hisznek nekem”-élmény
