Az első magyar sztár
Kevés dolog égett bele úgy közös emlékezetünkbe, mint a Jaj, cica vagy a Hajmási Péter, Hajmási Pál dallamai, Budapest zenei életében talán ez a könnyed, habos, életvidám műfaj gyökerezik a legmélyebben. A 19. század második felétől kezdve az operett egyszerre volt a fejlődő nagyváros szórakoztatásának motorja és a magyar identitás egyik legjellemzőbb színpadi kifejezése.
Blaha Lujza, a nemzet csalogánya
A budapesti operett első igazi otthona a Népszínház volt, amely 1875-ben a mai Blaha Lujza téren nyílt meg, és csaknem kétezer néző befogadására volt alkalmas. Az igazgató Rákosi Jenő felismerte, hogy a jó művészet és szórakozás önmagában kevés, sztárokra is szükség van. Az első magyar csillag, akit tudatosan felépítettek, Blaha Lujza volt, a második pedig Fedák Sári, aki az első magyar nyelven írt operett, az 1902-ben bemutatott Bob herceg főszerepét alakította.
A cigányzenészek akkoriban élték az aranykorukat, és a Bob herceg dallamait az egész városban játszották. A szerző, a jogászvégzettségű Huszka Jenő megunta, hogy minden vendéglőből a saját zenéit hallja anélkül, hogy egy árva fityinget is kapna, ezért 1907-ben társaival együtt megalapította a mai Artisjus elődjét, a Magyar Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezetét, amely az alkotók szerzői jogait védte. Neki köszönhető, hogy a zenészpálya kiszámíthatóbbá, élhetőbbé vált. A később Nemzetivé váló Népszínházat a hatvanas években a metró építése miatt lebontották, a téren egyetlen kőtömb maradt belőle.
Dübörög a metró
A hatvanas években a Közlekedési Építő Vállalat vezetése szerette volna, hogy a piros metrón dolgozó munkásoknak legyen lehetőségük feltöltődni, ezért nyitott számukra egy szórakozóhelyet. A Metro Klub eredetileg az Irányi utcában indult, ám 1966-ban átköltözött a Síp és a Dohány utca sarkán található lakóházba, ahol korábban Európa egyik legnagyobb játékáruháza működött. Hazánkban először ezen a szórakozóhelyen jelent meg a twist, a táncmozdulatok elsajátításában tánctanár segítette a vendégeket.
Rendszeresen fellépett Sztevanovity Zorán és Dusán zenekara, a Zenith együttes, amely 1961-ben felvette a klub nevét. Mivel a tizennyolcadik évét még nem töltötte be, Dusán évekig csak külön engedéllyel zenélhetett. A hely telt házzal ment, biztos bebocsátást az sem remélhetett, akinek volt tagságija. A házigazdák irodalmi, dzsessz-, pantomim- és ismeretterjesztő előadásokkal is várták a vendégeket.
Kapcsolódó: „Soha nem adjuk fel!” – Interjú Presser Gáborral és Sztevanovity Dusánnal
1970-ben itt rögzítették a magyar könnyűzene történetének első, Egy este a Metro Klubban című koncertalbumát. „Készült ez a felvétel szombat este, azok számára, akik kint rekedtek” – olvasható a borítón. Nem sokkal később a klub megszűnt, és feloszlott a nevét viselő együttes is.
Frenreisz Károly mögött a Sztevanovity testvérek 1973-ban
Kitöltötték a teret
Miénk itt a tér 1973–2023 – hirdeti az óriási utcatábla azon a kétszáz négyzetméteres festményen, amely egy Dob utcai ház tűzfalán idézi meg az LGT harmadik, Bummm! című lemezét. A borítón, amelyet Kemény György grafikusművészt tervezett, a négy zenész figurája mellett eredetileg egy hatalmas bomba is szerepelt, de apróra kellett zsugorítani, mert a béketáborban még lemezborítón sem robbanhatott bármekkora bomba.
Az, hogy a falfestmény itt látható, nem véletlen: Presser Gábor a közelben nőtt fel, édesapja a Klauzál téri piacon árult libákat. „A Miénk itt a tér című dalunk egy 1973-as szerzemény – fogalmazott a Kossuth-díjas zenész néhány éve. – Arról az érzésről szól, amikor néha átmentünk Budára, és megnéztük, hogy milyen szép is az. Aztán hazamentünk a régi gangos házakba.”
Presser Gábor fotója a házban, ahol felnőtt
Amerika helyett Dob utca
A Dob utca 46/b-ben lakott Seress Rezső. Miközben a századforduló idején, az operett virágkorában minden a mulatásról és a vidámságról szólt, Seress Rezső világa hemzsegett a kudarcoktól és a tragédiáktól. Eredetileg artistának készült, tripla szaltókat ugrott, ám egy esés kettétörte a karrierjét. Elvégezte a színiiskolát, de senki nem hitt abban, hogy járáshibásként talál magának színpadot. Végül a Kulacs vendéglőben zongorázott úgy, hogy soha nem tanult zenét, hallás után muzsikált.
Leghíresebb dala, az 1933-as Szomorú vasárnap, világsláger lett.
