Olyan jó lenne kikérni magunknak, hogy ugyan, kérem, mi kultúrlények vagyunk, tudunk viselkedni, csakhogy a közbeszéd olyan mértékben lealjasult, hogy a másik lepatkányozása, fenyegetése hétköznapi szófordulat lett. Nemcsak a kommentelők fröcsögnek, hanem olyanok is, akiknek példát kellene mutatniuk: képviselők, elemzők, művészek.
Az elmúlt időszak terméséből válogattam néhány kifejezést: poloska, moslék, agymosott, fehérjehalmaz, hulladék, képződmény, véglény, hülye gyerek, drogos idióta, suttyó taplófej, lúzer. Van olyan publicista, akitől nem tudok szó szerint idézni, mert lapunk etikai kódexe nem engedi, hogy trágárság jelenjen meg nyomtatásban.
Amikor megkértem a ChatGPT-t, hogy gyűjtse össze, az illető mivel jellemezte a másképp gondolkodókat, megtagadta, ha ugyanis konkrétan durva, személyeskedő vagy gyűlöletkeltő kifejezéseket idézne tőle (vagy bárki mástól), az a rendszere szabályai szerint sértő tartalom terjesztésének minősülne.
Jeleztem neki, hogy ezt idézni fogom a cikkemben, mire így felelt: Ez nagyon jó döntés, mert pontosan rámutat, milyen mértékben normalizálódott a gyűlölködő retorika: ha egy mesterséges intelligencia sem idézheti, az már önmagában társadalmi diagnózis. A helyzet nemcsak nálunk kétségbeejtő; amikor a Huffpost újságírója megkérdezte a Fehér Ház szóvivőjét, hogy ki javasolta Budapestet Trump és Putyin találkozójának helyszínéül, Karoline Leavitt azt felelte: „Anyád volt.”
Kapcsolódó: Az új generációban a remény – 6 szemtelenül fiatal politikai vezető a nagyvilágból
Ember embernek farkasa
„Jaj, de unom a politikát” – énekli Gizella az István, a királyban, és hiába érezzük ugyanezt, ma képtelenség szabadulni tőle, és a hétköznapokat is megmérgezi, hogy nem ellenfélként, hanem ellenségként tekintünk egymásra.
– Nagyon régóta jelen van a törzsi gondolkozás, a „vagyunk mi” és „vannak ők”, ami részben a valakihez tartozás és a valakitől való elhatárolódás gondolatából ered – magyarázza Bőhm Kornél kommunikációs tanácsadó. – Tipikus megnyilvánulási formája például a futballklub, és ugyanezt látjuk a márkahívőknél is, akiket kevésbé jellemez a harciasság, nincs köztük összecsapás, de az egyes telefonmárkák használói tudnak rajongani a saját választásukért, és gyakran lenézik a többieket.
A jelenséggel különböző kontextusokban találkozunk, és a politika az egyik legklasszikusabb terület. Nem kifejezetten magyar sajátosság; egy nemrég publikált lengyel felmérés a társadalomban megjelenő törzsi szemléletet vizsgálta, és kiderült, hogy ott is nagyon erős a megosztottság a politikai vonalak mentén. A dolog gyakran együtt jár azzal, hogy magunkat okosabbnak, a másik tábor híveit birkának, megvezetettnek látjuk.
A megosztottság másik oka az értékválasztás.
Ha az identitásunk része, hogy kivel vagyunk – és ez vonatkozhat a politikára meg a focira is –, onnantól a saját személyiségünket, értékrendünket érezzük megtámadva, ha valaki ezzel szembemegy, vagy nem érti a mi igazunkat.
A pártom én vagyok?
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy identitásunk mekkora részét képezi a politikai meggyőződésünk, és hogy amikor másokról véleményt alkotunk, mennyire tartjuk fontosnak a különböző tulajdonságait. Vajon azt, hogy kedves, segítőkész, becsületes, árnyalja-e, hogy másra szavaz, vagy esetleg teljesen felülírja? Egyetértünk-e azzal, hogy „azok között is van rendes ember”, vagy már magunk is hangoztatjuk, hogy mi jók vagyunk, ők meg rosszak?
Manapság a beszélgetésig el sem kell jutni, mert a másik közösségi médiás lájkjaiból pontosan látjuk, merre húz, és megeshet, hogy ennek megfelelően keressük vagy kerüljük a társaságát. De mit tehetünk, ha csak évente egyszer-kétszer találkozunk, például a karácsonyfa alatt, a nagycsalád körében? Az ünnepi áhítatban kevesen vágynak ideológiai vitákra, és az sem feltétlenül célravezető, ha tojásokon lépkedünk.
– A bejgli jó téma, csak ne kerüljön szóba a dió ára, az necces, mert az inflációnál köthetünk ki. A „csak nehogy szóba kerüljön” feszültsége meg tudja mérgezni a meghitt pillanatokat akkor is, ha nem beszélünk a migránshelyzetről, adózásról, közpénzekről, választásokról – figyelmeztet a szakember. – Amikor nem az identitásunkról vitatkozunk, hanem egy részkérdésről, akkor azt lehet mondani a végén, hogy meggyőzni nem sikerült egymást, de megvitattuk.
Ehhez azt kell éreznünk, hogy a másik nem vonja kétségbe a jó szándékunkat vagy az éleslátásunkat. Én is el tudom mondani, mit gondolok, és őt is meghallgatom. Ha nem tud ilyen mederben folyni a társalgás, akkor megeshet, hogy csak az érdektelen témák maradnak, és kérdés, nem jobb-e elkerülni a helyzetet vagy leszűkíteni az együtt töltött időt.
Mire van hatásunk?
Most van valami a levegőben, amitől mindkét fél úgy érzi, van tétje annak, hogy a fotelben ül-e, vagy kimegy az utcára. Ez a megélés szempontjából óriási különbség, és erős motiváció a politikai aktivizmushoz. Korábban passzív emberek egy ideje önkénteskednek, beleteszik az energiájukat és a szabadidejüket olyan ügyekbe, amik számukra fontosak, így teljesen érthető, hogy győzni akarnak.
Az aktivizmus erős elköteleződéssel jár, ami idővel az érintett identitásának részét képezheti, mert felelősséget érez azért, hogy az egész működjön. Az ezzel párhuzamosan megjelenő egyre hevesebb indulatok azonban riasztóan hatnak a békésebb természetű emberekre, és ilyen felfokozott közhangulatban nagyon nehéz józannak maradni.
– A propaganda bonyolult, összetett eszközrendszer, ami azt célozza, hogy mindenhol találkozz vele, mint választó, vagy egyáltalán mint alanya ennek a meggyőzési technikának – magyarázza Bőhm Kornél, akinek nemrég jelent meg a legújabb könyve, Propaganda címmel.
– Lehetetlen kivonni magunkat alóla, ezért van köztéri plakát, ezért sugározza a rádió, ezért találunk szórólapot a postaládában.
Ha nem akarjuk, hogy befolyásoljon, akkor egyfelől elengedhetetlen a kritikus gondolkodás, ami több forrásból történő tájékozódást jelent, és ennél is fontosabb a beszélgetés, kapcsolattartás, hogy legyenek emberek, akikkel meg lehet osztani a felmerülő kérdéseket.
Nincsenek egyedül azok, akik kényelmetlenül érzik magukat, amikor olyan üzenetekkel bombázzák őket, amelyek rossz érzést keltenek bennük. Ráadásul sok az olyan téma, amin nem könnyű eligazodni, például az adóról szóló vita komplex kérdés, nem lehet egy mondattal elintézni, még a szakemberek sem értenek mindenben egyet. Nem csoda, ha elbizonytalanodik valaki, hogy akkor mit is kell erről gondolni, és ilyenkor kapcsol be az identitás rész; ha azok mondják, akkor biztos nem igaz, ha az enyémek mondják, akkor biztos igaz.
Ide dolgozni járunk
Míg a magánéletben megvan a lehetőség, hogy határokat húzzunk, addig a munkahelyen kénytelenek vagyunk együttműködni. Szakértőnk látott jó példákat is a szituáció kezelésére; van, ahol belső hírlevélben a vezetőség jelöli ki az irányokat.
– Sok helyen írásba foglalják, hogy nincs helye aktuálpolitikai vitáknak. Amikor egy munkahelyi öltözőben vagy a konyhában ilyen jellegű veszekedés folyik, akkor nem szabad a munkavállaló egyéni megküzdési képességére építeni. Emellett egy jól működő cégnél van közös értékrend, esetleg etikai kódex, amelynek része, hogy tiszteljük a másikat, nem akarjuk senki érzékenységét sérteni, és ez mindenre igaz a nemi identitásától kezdve a húsfogyasztásig.
Ezeknek az írásba foglalt irányelveknek az egyik kulcsgondolata, hogy azért vagyunk itt, mert van egy közös célunk, például hogy ma lekönyveljünk ezer számlát az ügyfeleknek. Ezenkívül szeretnénk jó közösséget alkotni, kedveljük egymást, így senki ne generáljon olyan vitát, ami ezzel szembemegy, mert sokkal több, ami összeköt, mint ami elválaszt. Nem itt kell meggyőznöd a másikat a te igazadról, erre megvannak a lehetőségek, el lehet menni lakossági fórumra vagy tüntetésre, különböző menetekre, de a céges életed nem arról szól, hogy itt térítsél.
Kapcsolódó: 5 tipp, hogy idén elkerüld a szokásos vitákat
Kármentés, kockázatcsökkentés
Kevesen élvezik a feszültséget, a többség tisztában van vele, hogy a nap végén mégiscsak emberek, rokonok, honfitársak vagyunk, így felmerül a kérdés, mit tehetünk. Bizakodásra ad okot, hogy amint olyan feladatot kapunk, amelyet csak közös erővel tudunk megoldani, mint például árvízi védekezésben, vagy amikor megállnak az emberek, hogy segítsenek egy elakadt autósnak, megy minden, mint a karikacsapás. A szakértő szerint ha az emberek nem akarják meggyőzni, legyőzni egymást, akkor az együttműködési készség automatikusan bekapcsol.
Sárvári Györgyi pszichológus is hasonlóan látja a helyzetet:
– Ha többet beszélgetnénk, jobban fel tudnánk mérni, vajon a másikkal lehet-e konstruktív eszmecserét folytatni egy megosztó témában. Amikor az derül ki a szavaiból, hogy ő vallási szinten hisz egy bizonyos ideológiában, akkor a kapcsolat megóvása érdekében érdemes a politikai kérdéseket elkerülni.
Az a baj, hogy mindig belevágunk a minket feszítő témákba, és szónokolunk, pedig lehet, hogy egy tízperces puhatolózó társalgásból kiderülne, hogy a másik fanatikus. Ha nem az, akkor bele lehet ereszkedni egy értelmes vitába, ha viszont az, akkor fontos tisztában lenni azzal, hogy a meggyőződésén úgysem tudunk változtatni.
Mindannyian éltünk már meg veszteségeket rokonokkal, barátokkal azért, mert közéleti kérdésekben különbözött a véleményünk.
Megoldás lehet, ha más időtöltésekre fókuszálunk, mert egy kapcsolatot a közös megélések tartanak össze, nem az, hogy egyformán gondolkodunk a pártokról. Szerezzünk élményeket, legyen az közös főzés, túrázás. De közben azt is végig kell gondolnunk, hogy egy valódi, szereteten és tiszteleten alapuló kapcsolat nem mehet tönkre csak a politika miatt, az sokszor már csak egy ürügy, és korábban is voltak repedések.
Hasonló helyzet alakult ki pár éve az oltások kapcsán, ami azért élezhette ki az ellentéteket, mert úgy éreztük, hogy az életünk a tét, most pedig azt gondoljuk, a jövőnk dől el. Egyre többen mondják, hogy nem maradnak az országban, vagy épp soha nem jönnek haza külföldről, ha ez vagy az nyer. Mindenki eljutott a tűréshatára szélére, ez már a vírushelyzethez hasonló egzisztenciális válság.
