Marék Veronika legelső emlékét fotó is őrzi: kétévesen egy nagy babaház előtt áll, és megütközik attól, hogy a festett ajtón nem léphet be, és a festett ablakot sem nyithatja ki. Ez valószínűleg Ecseren történt, mert Veronika első három évében, az 1930-as évek végén még ott lakott a család. Utána a nyolcadik kerületbe, egy Baross utcai bérházba költöztek, mert az édesapja, aki orvosként praktizált, sikeresen elindult a szépírói pályán is.

– Megpróbált kettős életet élni. Miután végzett a betegekkel, leült, írt, gépelt, persze ez a két hivatás nem fért meg egymás mellett – meséli az írónő abban a Krisztina körúti kávézóban, ahol a falon kis tábla hirdeti: Marék Veronika törzshelye. – Később apám rátért az orvosi ismeretterjesztő irodalomra. Rengeteg cikket publikált, például hogy igyunk-e teát, vagy hogy mi a teendő, ha valaki lázas.

Majd könyveket írt. A Hogyan éljen az idős ember? című kötete három kiadást ért meg, mert olyan vigasztaló volt, hogy az öregek boldogan vásárolták. Megírta, hogy az idős férfinek egészséges megbámulni a szép nőket, meg hogy annak is lehet örülni, ha az ember jót aludt.

Az édesanyja horvát származású, horvát anyanyelvű volt, tizenöt évesen jött Magyarországra. Négy év múlva tiszta jelesre érettségizett magyarul. Fogorvosként kezdte, de később iskolaorvossá képezte át magát.

– Anyukám rejtőzködő ember volt, olyan, mint a babaház, amelynek nem lehet kinyitni az ajtaját. Nem mesélt magáról, a gyerekkoráról, a szüleiről, csak pici darabokból tudtam őt összerakni – mondja az írónő. – De remek nő volt, jó társasági ember, csodálatosan főzött, kirándulni járt, a komolyzenét szerette.

Talpon kellett maradnia

A háború alatt a férfi orvosokat behívták a hadikórházakba, eltűnt otthonról az édesapa is. „Apukám, apukám, gyere haza már!” – Veronika ilyen verseket írt neki. Mint a környék egyetlen orvosa, az anyukája látott el mindenkit. A szomszédokkal együtt leköltöztek a pincébe. Nem volt fűtés, az egyetlen csapnál vödörrel álltak sorba. Amikor a szomszéd épületbe bomba csapódott, elaludtak a mécsesek, mindenki imádkozott és kiabált.

A „szabad rablás” három napjában ki kellett nyitniuk a lakásokat, hogy a katonák elvihessenek mindent, amit csak akarnak. A hatéves Veronika mégis paradicsomnak élte meg, hogy a hosszú folyosókon együtt szaladgálhat a többi gyerekkel. Négy évvel idősebb bátyja később szintén az orvosi pályát választotta: népszerű szemészprofesszor lett belőle.

– A bátyámért rajongtam, és rengeteget kaptam tőle. Ugyanakkor kemény volt, mert például amikor elsős koromban megkértem, hogy segítsen a matekleckében, azt felelte, neki se segített senki. Húgocska belökve a mély vízbe, amivel ma már egyetértek. Amikor a fiaim kicsik voltak, én is furcsának találtam azokat, akik leültek a gyerekkel leckét írni. Az a gyerek és az iskola ügye, az anya ne erre pazarolja az idejét. Én nem tanultam velük.

Kilencévesen bentlakásos iskolába küldték. Miközben Marék Veronika erről mesél, feleleveníti azt is, hogy Petőfi Sándor vendéglátós apukája mindig a legjobb iskolát akarta Petrovics Sándorkának, ezért évente más és más intézménybe vitte szekéren a kisfiút, és idegen családoknál helyezte el.

– Elképzelni is borzalmas, mit élhetett át a kissrác. De ettől fejlődött ki a személyisége, ez erősítette meg abban, hogy ő valaki, és nem szabad feladnia. Szegény ­József ­Attila szintén megőrült, amikor vidékre került, és azt mondták neki, olyan név, hogy Attila, nincs, te Pista leszel. Az ő önérzete is kiteljesedett ettől – mutat rá az írónő.

– Velem is ez történt azzal, hogy bentlakóként kéthetente fél órára láthattam csak a szüleimet. Talpon kellett maradnom, és megőriznem magamat. Sokat olvastam és rajzoltam. Komoly lökést adott, hogy az egyik tündéri apáca, aki maga is rajzolt, elkezdett engem biztatni.

Sorsfordító éjszaka

Középiskolás korában mágnesként vonzotta a színház, dramaturg akart lenni. Megismerkedett a bábuk varázslatos világával is: az Auróra nevű amatőr együttesük 1956 őszén előadta Bartók Béla A fából faragott királyfijának marionettszínházi változatát, Veronika táncoltathatta a királylányt. Az előadás nagy sikert aratott, ám néhány hét múlva a Múzeum utcán végigguruló tankok belőttek a színpadra is. Az együttes a forradalom után szétzilálódott.

Első mesekönyvét, a Boribon, a játékmackót tizenhét évesen, egyetlen éjszaka alatt írta és rajzolta meg. Bátortalansága miatt a kéziratot másnap reggel az édesapja ­vitte be a Móra kiadóba.

A Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett. Kereste önmagát. Volt kirakatrendező-­tanuló, egy évig az Iparművészeti Főiskolára járt, de eltanácsolták. Egy évig szomorkodott, és karácsonyfadíszeket festett, majd négy évig az Állami Bábszínházban folytatta, közben bábszínészi diplomát szerzett, és levelezőn elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar irodalom szakát.

1963-ban férjhez ment Kaunitz ­Ervin díszlettervezőhöz, később két fiuk született, Tamás és Miklós. A bábszínházból kilépett.

– Akkor már sorra jelentek meg a képeskönyveim a Móra kiadónál. Tudtam már, hogy a könyvkészítés az igazi feladatom, amit az tett egyedivé, hogy magam készítettem az illusztrációkat is – idézi fel.

A következő évtizedek mozgalmasan teltek. Külső munkatársként két gyerekújságnak, a Dörmögő Dömötörnek és a Kisdobosnak dolgozott. Képregényeket, rejtvényeket, társasjátékokat készített, sok mesét, bábjátékot, rádió- és tévéjátékot írt. Neki köszönhetjük A kockásfülű nyúl című rajzfilmsorozatot is.

A bátorság hírnöke

Az édesapja egyik barátja, a bohém újságíró, György László szintén írt gyerekkönyvet. Amikor a hatvanas évek legvégén meglátogatta a családot, és feltűntek neki a friss virágok a vázában, megtudta, hogy Veronikát köszöntötték fel a névnapján. A vendég a fiatal írónőnek egy meseötletét adta ajándékba egy kisfiúról, akit az osztálytársai gúnyolnak, mert gyáva, de mellé szegődik egy pici oroszlán. A kisfiú beteszi őt a zsebébe, és attól fogva megváltozik, bátor lesz. Így született meg Veronika leghíresebb könyve, a Laci és az oroszlán.

A kötet a nemzetközi könyvvásárokon keresztül eljutott a külföldi közönséghez is, és zajos sikert aratott, a szerbtől a koreain át a kínaiig számtalan nyelven megjelent. Japánban Marék Veronikának komoly rajongótábora van. Ott a Laci és az oroszlán először 1965-ben jelent meg, azóta csaknem hétszázezer példány kelt el belőle, és az írónőnek sok más könyvét is kiadták.

2005-ben Oszakában életmű-kiállítást rendeztek Marék Veronika műveiből, a következő években az egyik vezető írószercég naptárakat, kalendáriumokat, bögréket, fotóalbumokat, esernyőket és még rengeteg tárgyat gyártott Laci és az oroszlán, Kippkopp és Boribon figuráival.

A Laci és az oroszlán japán kiadása (Fotó: Amazon)

Arról, hogy Marék Veronika milyen sokat jelent a japánoknak, átfogó képet kaphatunk a Kell egy oroszlán című dokumentumfilmből is, amelyben a rendező, Visky­ Ábel a felkelő nap országába utazik, és sorra látogatja azokat az embereket, üzleti partnereket, akikkel az írónő találkozott és együttműködött annak idején.

A Filmio és Cinego streamingplatformokon látható alkotás a könyv történetén és népszerűségén keresztül olyan egyetemes emberi értékeket dolgoz fel, mint a bátorság, a félelmekkel való megküzdés, mások segítése, a játék öröme és a képzelet felszabadító ereje. Visky Ábel alkotása végigköveti azt is, ahogy magyar és japán gyerekek szereplésével eljátsszák és megfilmesítik a Laci és az oroszlánt.

– Amikor Japánban voltam, felnőttek mesélték, hogy elsírták magukat a könyv olvasása után – mondja. – Csodálkoztunk: de hát ez egy sikertörténet! Laci gyáva, jön az oroszlán, megtanítja a bátorságra, és Laci helikopterpilóta lesz. Miért kell ezen zokogni?