Második könyvét, a Szeretetlenek címűt, együtt mutattuk be, szeptember 23-án. ­Carmen engem kért fel, hogy moderáljam a bemutatót. Egy német luxusautó-szalonban beszélgettünk ötven résztvevő előtt. A helyszínnek jelentősége van: Carmen élete – családjának és nevelőapjának köszönhetően – a 2008-as gazdasági világválságig kimagasló jólétben telt.

Fényűző ingatlanok, jacht és a német luxuskabrió: utóbbi kifejezetten sokat segített abban, hogy a fiatal nő valahogy a felszínen maradjon, és ne hatalmasodjon el rajta a borderline személyiségzavar. Aztán, ahogy a válság beütött, oda lett szinte minden. És elkezdődött az igazi lelki vessző­futás.

Majdnem-modell

– Már óvodáskoromban is éreztem, hogy más vagyok – mondja Carmen, akivel egy helyes kis vendéglőben beszélgetünk, Budapest közelében. – Anyukám mesélte, hogy amikor jöttek értem az óvodába, azt mondták neki az óvónők: „Ott vannak a gyerekek… meg a Bea.” Nehezen kapcsolódtam másokhoz, de azt nem mondanám, hogy rossz lett volna a gyerekkorom. A szüleim elváltak.

Fiatal felnőttként Angliában tanulhattam, és ott is ért a nagy szerelem. Magánéletről ritkán beszélek, de ez a kapcsolat nagyon meghatározta a fiatal felnőttkoromat – sajnos nem jó irányban. Sok évig tartott, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Klasszikus „se veled, se nélküled” helyzet volt.

Carmen tanulni ment ki, aztán dolgozott is: volt boltvezető, vigyázott gyerekekre, takarított.

– Ha viccelni akarok, azt mondom, csak akasztott ember nem voltam – bár itthon már majdnem, hiszen később, a lelkiállapotom miatt voltak öngyilkossági kísérleteim… Odakint felfedezett egy nagyon komoly modellügynökség is, de végül hazajöttem – éppen a szerelem miatt. Azt hittem, ennyit megér. Később aztán egy kicsit el is hagytam magam. Harmincéves koromig például egy korty alkoholt sem ittam, de amikor a családunk tönkrement, akkor sajnos beköszöntött a pia ideje.

Oda a jóllét

Carmen és családja nagyon jó körülmények között élt. Mindenük megvolt. Aztán egyszer csak jött a 2008-as gazdasági világválság. Carmen nevelőapja az építőiparban dolgozott, és amikor beütött a krach, mindennek vége lett: az üzletnek és a biztonságnak is.

– Tudod, sokan nem értik, milyen az, amikor valaki elveszíti a jómódot – mondja. – Aki sosem élt úgy, az el sem tudja képzelni, mit jelent mindezt elbukni. Sokszor megkaptam, hogy „na persze, ez azért panaszkodik, mert már nincs luxusélet”. És ez részben igaz – de nem ez a lényeg. Az igazán fájó az volt, hogy a történtekkel párhuzamosan a régi, sokéves barátságok is megszűntek. Olyan emberek, akikkel együtt nőttünk fel, még csak meg sem kérdezték, hogy van-e mit ennünk. Ezt persze jelképesen mondom – nem éheztünk. De az emberi rész fájt igazán. És ez az egész borzasztó hatással lett a lelkiállapotomra.

A teljes összeomlás 2012-2013 körül jött el. Óriási szorongás gyötörte – emiatt a mai napig nem tud például tömegközlekedéssel utazni. Zavarják a hangok, a zsúfoltság: megbontják a belső világát, miközben a személyiségzavart „cipeli a hátán”. Már a húszas évei elején is érezte, hogy valami nincs rendben vele.

A barátai mindig azt mondták, hogy vicces, de néha meg hisztis. A kiborulások valójában a mély lelki fájdalom jelei voltak, de Carmen ezeket vagy elpoénkodta, vagy teljesen bezárkózott. Kifelé mindenesetre sokkal láthatóbb volt a nevetés, mint az összeomlás. De aztán, ahogy beütött a krach, jött az ivás.

– Ami a belső fájdalmat tompította – meséli Carmen. – Lenyomta a hihetetlen szorongásaimat. Az önbizalmam és a tartásom nulla volt – és most is az. Régen, amikor még modellnek néztem ki, sem becsültem magam.

És eljött az a nap 2015-ben, amikor Carmen segítséget kért, és bevonult a pszichiátriára.

– Ha hiszed, ha nem: én ott jól éreztem magam – mondja. – Tudtam, hogy senki nem fog bántani, nem kötnek belém. Végre megnyugodhattam. Ezt sokan nem értik, de én mindenkinek azt mondom: ha úgy érzi, baj van, menjen be. Nincs abban semmi szégyellnivaló… Akkor találkoztam egy pszichiáterrel – ő az Én, a megbélyegzett című könyvem egyik kulcsszereplője.

Kiváló szakember. Egyetlen nap alatt felismerte, mi a bajom. Pedig a borderline személyiségzavart sok orvos nem szívesen mondja ki, mert nehéz, összetett probléma, és az ilyen páciensekkel nem mindig könnyű dolgozni. Ő viszont azonnal tudta.­ Megkaptam a hivatalos diagnózist. Mindig kicsit „fura” voltam, de amikor meghallottam, hogy ennek neve van, őszinte boldogság járt át. Végre értelmet nyert, amit addig csak éreztem.

Könyvből borderline alapítvány

Érdemes elolvasni az említett könyvet. Őszinte és zavarba ejtő kitárulkozás: megrázó betekintést enged egy borderline személyiség lelki életébe.

– Volt olyan időszakom, amikor – már kijőve a pszichiátriáról – két diplomával és négy szakmával, segédmunkásként dolgoztam egy hipermarketben. „Picker” voltam – az, aki a megrendelt termékeket szedi össze a vásárlóknak. Csak azért vállaltam el, hogy közben meg tudjam írni a könyvet. Időnként annyit kerestem, amennyi éppen elég volt az üzemanyagra. Kellett a fizikai munka, a mozgás, a feszültség levezetése. Az agyam közben kitisztult, és így tudtam írni. Nem finomítottam semmit, nem volt tabu – egyszerűen jött belőlem.

Az Én, a megbélyegzett nagy siker lett. Van olyan pszichiáteri képzés, ahol tananyagként használják. Carmen a végén egy tizenhárom kérdéses tesztet is megszerkesztett: ha ebből hatra „igen” a válasz, érdemes felkeresni a pszichiátert, mert erős a gyanú a border­line személyiségzavarra.

A kilenc éve megjelent könyv hatására özönleni kezdtek a levelek: megrázó beszámolókban tárták Carmen elé a saját pokoljárásukat azok a borderline-osok, akik addig nem is tudták magukról, mivel küzdenek a hétköznapokban. Carmen közben alapítványt is létrehozott, és aki ezen keresztül segítséget kér tőle, azt szakemberhez irányítja.