Amikor csak terveztük, hogy milyen lesz a felnőttlét, komoly elvárásokat állítottunk fel. Még nem hallottuk azt a kifejezést, hogy bakancslista, de fejben listáztuk az elérendő terveket, épp úgy, mint minden más tizenéves.

Világosan emlékszem, hogy mindenképp egy piros sportkocsit szerettem volna (gondolom, valami tinisorozat befolyásolt erősen). Évekig tényként beszéltem róla, ha a jövőről kérdeztek, hogy külföldön fogok élni – egy másik országban, más nyelven, más ritmusban képzeltem az életem. A lista egyik pontja sem teljesült, még véletlenül sem ülnék be egy sportkocsiba, és nagyon szeretek itthon élni.

Emlékszik még a gyerekkori terveire?

Nem az számít, mennyit pipálunk ki a régi balancslistánkról (Fotó: Getty Images)

Úgy lett, ahogy elképzelte? Semmi gond, ha másképp alakult, nem az számít, mennyit pipálunk ki a régi listánkról, ha mégis minden a helyére került.

A Fókuszban rovatunkban járjuk körbe a témát, és ajánlom mindenkinek, aki precízen próbálja teljesíteni az elérhetetlent, hogy olvassa el Arthur C. Brooks „fordított bakancslistáját”. Ebben az elvárásokkal teli világban, amikor borzasztóan igyekszünk megfelelni, folyamatosan gyártjuk a terveket, miket kellene megvalósítani, majd görcsösen igyekszünk elérni ezeket, iszonyúan felszabadító a tudat, hogy lazán ki is lehet valamit húzni a tervek közül.

Az élet nem mindig attól teljes, hogy elérünk valamit, hanem hogy nem akarjuk mindenáron elérni. Szóval radírozzunk nyugodtan.