A nyáron nyolcvanadik születésnapját ünneplő Urbán Tamás egy legenda, aki képeivel nemcsak dokumentálta a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországát, hanem ma is élő, lélegző történetként adta vissza, amit látott, tapasztalt. Sajátos érzékenységgel közelítette meg a témáit, az alanyait, és képes volt láthatatlanná válni két kattintás között.
Egy zsúfolt, zajos cukrászdában találkozunk, ahol csendesen vár egy kapucsínó fölött. Amikor arra kérem, meséljen arról, mikor dőlt el, hogy a fotózás több lesz az életében, mint hobbi, a gimnáziumot említi.
– Debrecenben éltünk – kezdi halkan –, ahol kitűnőre érettségiztem, majd elsőre, protekció nélkül felvettek a Műegyetemre, ami elég meglepő volt. Akkor még – a szüleim nyomására – hangmérnöknek készültem, hogy legyen egy „rendes” foglalkozásom. Én viszont már tudtam, hogy fotózni szeretnék, semmi mást. A gimnáziumomba ugyanis egyszer ellátogatott a Magyar Ifjúság című lap szerkesztősége, így megismerkedhettem a fotóriporterükkel, Kotroczó Istvánnal. Két napot töltöttem vele, és eldőlt a sorsom.
Dolgozni és aludni bármilyen körülmények között tudott – akár az Országos Rendőr-főkapitányság tábori ágyán
Urbán Tamás 1964-től, budapesti tanulmányai mellett is fotózott, az egyetemi lapokban örömmel (de ingyen) megjelentették a fotóit.
– A Magyar Ifjúságot vették, mint a cukrot, mert szép nőket tettek a címlapra, úgyhogy eleinte én is szép lányokat fotóztam – meséli huncut mosollyal. – Akkoriban bárkit le lehetett szólítani az utcán, a parkban azzal, hogy szeretne-e címlapra kerülni. A lányoknak nem volt ellenükre, nagy szó volt egy újságban szerepelni. Sok fiú úgy csajozott, hogy fényképésznek adta ki magát…
Négy év után eljött a pillanat, amikor Tamásnak ki kellett mondania, hogy az egyetem nem neki való, abbahagyja. Édesanyja tavaly halt meg, százévesen, és talán még akkor sem bocsátotta ezt meg a fiának, a többszörösen díjazott, elismert fotóművésznek.
Érte jött a fekete Volga
Hogy fenntartsa magát, a húszéves Urbán Tamás könyvelőgyakornoki állást szerzett a Pannónia Szőrmeipari Vállalatnál. Mérnöki agyával egy nap alatt átszámolta az egész osztály egyhavi munkáját. Attól kezdve az volt a gond, hogy nem tudtak neki új feladatot adni. Három hónap után eljött, hiába győzködték, hogy maradjon, még osztályvezető is lehet – húsz év múlva.
– Végül teljesen véletlenül kerültem be egy laphoz 1969-ben – emlékszik vissza. – Rengeteget ücsörögtem a Blaha Lujza téri sajtószékházban újságírókkal, fotósokkal. Egyik nap a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője rám nézett, és megkérdezte, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy fotózok. Erre kérte, hogy mutassam meg néhány munkámat, mert neki sürgősen szüksége lenne egy fotósra, akivel helyettesíthet egy kolléganőt, aki gyermeket vár. Megmutattam, rögtön felvett.
Innentől hajnaltól estig jártam a megyét egy újságíróval. Minden reggel hat óra harminckor megállt a házunk előtt egy fekete Volga. Az egész ház nézte, ki lehet az a nagy ember, akiért jött. Lementem a batyummal, beültem, vittek a helyszínekre. 1970-től már a Magyar Ifjúságnak is dolgozhattam, néhány fotóm címlapra is került, ami nagy dicsőségnek számított.
Bár addig senki nem tanította, 1974-ben elvégezte a MÚOSZ fotós képzését, Keleti Éva és Féner Tamás tanítványaként.
– Tőlük tanultam meg a szakmát, hogy egy fotósorozatnak mondanivalója is lehet. Sokat jártam a fiatalok közé, ahol szembesültem az őket érintő egyéni és társadalmi problémákkal, így találtam a témáimat. Az első az abortusz volt, beengedtek a műtétekre is. Hogyan? Kitartó voltam. Szerintem akkor lesz jó egy fotó, ha időt szánunk rá. Én soha nem sürgettem senkit. A börtönökbe is visszamentem tizenötször, ha úgy éreztem, nincs meg az anyag.
Találkozás az élet sűrűjével
A kommunikáció soha nem okozott problémát a fotósnak, mindenféle közegben megértette magát. A legvadabb helyzetekben tudott láthatatlanná válni, meghúzódni a sarokban. Készített egy képet, majd eltette a gépet, és állt tovább csendben.
–
Soha nem tudnám megtanítani másnak, hogy ezt miként kell csinálni, egyszerűen ilyen a személyiségem.
Tudtam várni, türelemmel, amíg nyitottak felém. A szegedi börtönben épp azután jártam, hogy egy rab megölt három őrt. Az asztalosműhelyben készített egy kést, amivel leszúrta őket. Hogy elfogadtassam magam a rabokkal, megittam a „dobit” is, amivel megkínáltak.
Ez úgy készült, hogy egy deci vízbe tettek öt teafiltert. Iszonyú erős lötty, egész éjszaka nem tudtam tőle aludni, de még ülni sem, fel-alá járkáltam. A börtönparancsnok szólt, hogy ha már ott vagyok, megmutatna egy érdekes, agyontetovált figurát, ő volt a Pillangó néven elhíresült Deák Ferenc, akit később éveken át fotóztam, pártfogója lettem.
A Márianosztrai Fegyház és Börtön zárkája, 1987 – a rabok befogadták maguk közé
Aki Budapest utcáin szolgálatot teljesített, az ismerte Urbán Tamást. Amikor már a Blikknek dolgozott, és megjelent egy esetnél, sosem kérdezték, miért jött. Várták.
– A mentősök, rendőrök, tűzoltók rádiója folyamatosan szólt a kocsimban, és még ha bóbiskoltam is, amikor az 501-es számot meghallottam, azonnal felébredtem. Ezzel jeleztek nekem a diszpécserek. A mentősök munkájába beleszerettem, ott találkozhattam az élet sűrűjével.
A kilencvenes évek második felében rengeteg bűneset történt: gyilkosságok, leszámolások, robbantások – ezekkel töltöttük meg az újságot, mert ez érdekelte az olvasókat. A helyszínelőkkel is nagyon jóban voltam, ennek köszönhetően dokumentálhattam ezt a kegyetlen időszakot.
Ki rejtőzött a tetoválások alatt?
Életveszélyben csak egyszer érezte magát, amikor egy tűzesetnél olyan füstbe futott bele, hogy majdnem megfulladt. Akkor kimentették a helyszínről.
– Mindig kivártam azt a pillanatot, amikor már nem kellett félnem. Például verekedésnél, ha nem lehetett tudni, előkerül-e egy kés. Az is előfordult, hogy be kellett állnom segíteni egy mentésnél. Egyszer négy gyerek ragadt bent egy égő lakásban, és nem érkezett elég mentős. Félretettem a gépet, mert elsősorban ember vagyok, nem fotós, és beszálltam az újraélesztésbe.
A táskájából előkerül egy fekete notesz, belelapoz:
