Vakuemléknek hívják azt, amikor nemcsak a történést őrizzük meg az elménkben, hanem az olyan kapcsolódó személyes részleteket is, mint hogy hol voltunk, mit csináltunk, amikor meghallottuk a hírt. Ilyen volt a Kennedy elleni merénylet, Diana hercegné halála vagy a szeptember 11-ei terrortámadás.
Néha megtörténik örömteli események kapcsán is, én például mindig emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor leültünk a szerkesztőségi fotelekbe, hogy egyeztessünk a Nők Lapja Irodalmi Díj első kötetes női szerzőiről, és a főszerkesztőnk a telefonjára pillantva felkiáltott: Krasznahorkai kapja az irodalmi Nobelt!
Ösztönösen felpattantunk, úgy örültünk, mint a gyerekek, vagy mint a szurkolók a döntő gólnál. Két perc múlva kiabálva telefonált az egyik kolléga, hogy „úristen, láttátok?!”, mindannyian egyszerre beszéltünk, chateltünk, majd csak ültünk és vigyorogtunk.
Krasznahorkai László
Egy darabig jóformán semmi más nem volt a közösségi médiában.
A magyar írók példát mutattak abból, hogyan lehet féltékenység nélkül, tiszta szívvel örülni a másik sikerének, az egész ország Krasznahorkai-lázban égett, de tisztelegtek a külföldi híroldalak, írók, fordítók is. A környezetemben többen bevallották, hogy még nem olvastak tőle, de már bevásároltak, és olyan is akadt, aki korábban „lepattant róla”, most viszont úgy döntött, újrapróbálkozik, mert egy Nobel-díjas magyar író megérdemli.
Azt hiszem, pont ez a lényeg; az olimpiák után sem kezd mindenki öttusázni, vízilabdázni vagy gyorskorcsolyázni, de együtt éljük meg azt a kirobbanó örömöt, és együtt ünnepeljük a hősöket. Aki pedig mégis belekóstol egy új sportba, vagy motivációt kap a testmozgáshoz, az mind nyer. Ugyanez vár azokra, akik nyitnak Krasznahorkai László regényei, vagy úgy általában a kortárs magyar irodalom felé.
