A férjem például kitanulta, hogyan kell profin megélezni a konyhai késeket, van is ehhez megfelelő felszerelése, így néha késélező bulit tartunk, ahová mindenki hozhatja a maga pengéit, aztán főzünk együtt egy jót – lehetőleg olyasmit, amihez sokat kell vágni (például rakott krumplit).

Van, hogy kiállításra megyünk (a környék bővelkedik múzeumokban), vagy csak leszaladunk egy esti italra közösen a legközelebbi bárba. Amikor a társaságba új kutya érkezett, alapvetés volt, hogy egész pici korától összeszoktatjuk a miénkkel, hogy aztán együtt sétáltathassuk őket (így lettek a hatalmas berni pásztor és a kis whippet legjobb barátok). És persze csereberélünk, kölcsönadunk, ­segítünk egymásnak, ahol tudunk. 

Közösségeink meghatározók testi-­lelki jóllétünk szempontjából (Fotó: Canva)

Sok-sok kutatás megerősítette már, hogy helyi közösségeink meghatározók testi-­lelki jóllétünk szempontjából, és az ember évmilliókig ezekben is élt, csakhogy a modern, különösen a nagyvárosi élet ezt teljesen átrajzolta. Ma inkább a munka, a hobbik vagy az életút különböző pontjain és helyszínein született barátságok tematizálják, hogy kikkel vagyunk jóban, holott a boldogulásunkhoz sokat hozzátehetnek, az erőinket megsokszorozhatják a lakóhely közelében lévő kapcsolatok is. Van bennük valami végtelenül természetes és megnyugtató.

Erről az érzésről nem feltétlenül kell lemondani idősebb korban sem. Ebben a lapszámunkban olyan női közösségekről olvashatnak, amelyek tagjai bátran szembeszállva a berögződésekkel, kidolgozták a számukra ideális körülményeket, és egy helyen laknak, de közben privát életüket is megőrizhetik (30. oldal). Hogy az ő megoldásuk lesz-e a legjobb fegyver a járványszerűen terjedő magány ellen, a következő években kiderül. Mindenesetre érdemes tudni: akár így is lehet.