Épp a Covid-járvány világított rá a helyi közösségek felbecsülhetetlen értékére. Ha már kicsiben megy, társadalmi szinten is menni fog – előbb-utóbb. De mitől működnek, milyen új lehetőségeik vannak, kik szervezik elsősorban a helyi közösségeket, kik a lelkei? Jó hírünk van: mi, nők.

Mindig is közösségi ember voltam, mert az írás magányos tevékenység, tehát folyton közösségbe vágyom. Húsz éve szervezek női csoportokat, klubokat, ez a szenvedélyem: minden résztvevőnek katartikus érzés megélni, hogyan tudjuk elismerni, támogatni egymást. Míg kicsik voltak a lányaim, a legfőbb kapaszkodóm egy picike harcművészcsoport volt, három kisgyerekes barátnőmmel jártunk hetente egy nyirkos pincébe edzésre. Nem csupán a mozgásért mentünk, hanem egymásért: ha félmondatokkal is, lihegve, de megosszuk egymással, ami nehéz, vagy épp felszabadultan nevessünk – hiszen a kisgyerekes lét nem kifejezetten wellnesshétvége… Már nem edzünk együtt, de kis közösségünk él: a pandémiában piknikpléddel mentünk a rétre, és addig beszélgettünk, míg az összes feszültséget ki nem röhögtük magunkból. Életmentő volt, és ma is az nekem a szövetségünk.

Mitől működnek a közösségek?

Robert D. Putnam amerikai szociológus már harminc éve felfedezte a közösségek mozgatórugóinak egyik titkát: azt kutatta, vajon Észak- Olaszországban miért működnek jobban a helyi közösségek, mint délen.

A meglepő választ Egyedül bowlingozni című könyvében tárta fel: északon nagy hagyományuk van a Florentine-kórusoknak, amelyekben rendszeresen és vígan dalolnak együtt a helyiek. És közben megbeszélik, sőt akár meg is oldják, amit kell; kiderült, hogy a kóruspróba az egyik leghatékonyabb terepe a sokat emlegetett networkingnek, vagyis egy közösséget életben tartó találkozásoknak.

Putnam könyvei a közösségépítés tudományának egyik legfőbb szakirodalma. Nálunk is tanítják egyetemen, civil közösségszervező szakon, és a harminchárom éve működő Közösségfejlesztők egyesületében, a Köfében is: szakembereket képeznek, támogatást nyújtanak országszerte formálódó csapatoknak. Kovács Edit elnök hazánkban tán a legtöbb közösséget, embert, települést ismeri. Csupa derű és energia lénye magával ragadó. Egyesületük célja, hogy minél több, minél erősebb – helyi – közösség jöjjön létre.

Itthon és szerte a fejlett világban az egyik legnagyobb probléma az elidegenedés, elmagányosodás, az emberek magukra maradnak a gondjaikkal, belefásulnak, sőt belebetegednek, felszökik az öngyilkosságok, a depressziós esetek és a fizikai, daganatos és szívmegbetegedések száma. Egy ország közösségének mentális és fizikai állapotát alapvetően befolyásolja, hogy tagjai tudnak-e kapcsolódni egymáshoz, ott, ahol élnek, számíthatnak-e egymásra.

A társaság alapszükségletünk

Egész Európában rosszul állunk ezzel, itthon a kilencvenes évek óta csökken az egymásba vetett bizalmunk: egyre kevesebb barátunk van. A bizalom csökkenése életveszélyes, mert az ember társas lény, a közösségtől kapunk megerősítést, támogatást – feltétele a méltó életnek. Az, hogy meg tudjuk másokkal osztani érzéseinket, élményeinket, alapszükségletünk: épp, mint az evés, az ivás, az alvás. A magány károsabb, mint napi két doboz cigaretta, sőt kiszolgáltat minket a manipulációnak. Nem csupán az unokázós csalóknak, hanem a szélsőséges ideológiáknak is. A homofóbia, a rasszizmus teret nyer, mert az elszigetelődés, a megismerés hiánya felerősíti az előítéleteket, a gyűlölködést, és keserű, magányos embereket szül.

Ezt még tetézi Európánk vénülése: egyre kevesebb fiatal embernek kellene egyre több idős emberről gondoskodni. Közösségünk feladata ez, és hagyományosan nők vállalják magukra.

A helyzet az elmúlt két évben, a Covid-járvány hatására csak súlyosbodott, és a közelgő gazdasági válság, az elszegényedés újabb veszélyeket hoz.

De hogy jönnek ide a kórusok?

– A Florentine-kórusok tagjai azért járnak próbálni, mert szeretnek énekelni, nem azért, hogy a toszkán társadalmi felépítményt erősítsék. Mégis ez történik – idézi Kovács Edit, és magyarázza, hogy a társadalmi tőkék gyakran más tevékenységek melléktermékeként jönnek létre. Kapcsolatokból, közös szabályokból és bizalomból állnak össze, amelyek átvihetők egyik társadalmi csoportból a másikba. A köteléket, vagyis társadalmi hálónkat három nagy csoportra oszthatjuk:

Megtartó: A legközvetlenebb családi, baráti kapcsolataink. Szeretetet, támaszt nyújtanak.

Összekötő: A lazább, de meghatározó munkahelyi vagy munka- kapcsolataink.

Áthidaló: Azok a kapcsolatok, amelyek az úgynevezett társadalmi mobilitást segítik elő. A legtöbb például a kozmetikusnál, fodrásznál jöhet létre, ahova sok és nagyon különböző háttérből járnak emberek. És persze kórusokban!

A legnagyobb bizalmi tőkével például a fodrászok, kozmetikusok – vagy épp kórusvezetők – rendelkeznek. Akik, tudjuk jól, elsősorban nők.

Ahogyan a közös tánc, éneklés ősi erőnk, úgy a nők közösségi szerepvállalása is az ősidők óta kulcsa az életben maradásnak – mondja Kovács Edit. A közösségszervezés egyidős az emberiséggel, és mindig a nők feladata volt. Míg a férfiak vadásztak, az asszonyoknak egymást támogatva kellett megszülniük, életben tartaniuk a gyerekeket, gondoskodniuk a kiszolgáltatottakról. Ezt a szerepet egyetlen történelemkönyv sem hangsúlyozza egyelőre, a nők közösségi szerepe is csupán láthatatlan történelmünk része. Sőt: fizetetlen, láthatatlan munkának nevezett tevékenység, amely csak akkor tűnik fel, ha nincs elvégezve. Mivel „nincs forintosítva”, nem értékeli sokra társadalmunk, és sajnos mi magunk, nők sem. Pedig ez felbecsülhetetlen értékű érzelmi és gyakran fizikai tevékenység. Melinda Gates (a Microsoft alapítója, Bill Gates exneje) egyenesen azt állítja, hogy a világ gazdasága a nők fizetetlen munkájára épül: becslések szerint értéke a világ GDP-jének egyharmadát teszi ki…