Évekig magázódtunk az e-mailekben és a telefonos interjúk során, de most, hogy személyesen is találkoztunk, összetegeződtünk. Hogy vagy a magázódással és a tegeződéssel?
Régebben abszolút magázódáspárti voltam, valahogy azt gondoltam, a tegeződés egyfajta közelséget feltételez. Vagyunk-e már olyan ismeretségben, hogy ezt a lépést megtegyük? Nem olyan régen a volt munkatár­saim is emlékeztettek rá, hogy még velük is magázódtam.

Akaratos és olykor hirtelen természetű vagyok, és a magázódás megóvott attól, hogy átlépjek bizonyos határokat. Másrészt úgy gondoltam, hatásosabb, ha nem úgy kérek valakitől valamit, hogy „légyszi”, hanem úgy, hogy „legyen szíves, ezt tegye meg”, annak más típusú súlya van. Ma már gyakorlatilag bárki bárkit letegezhet. Néha meglep, amikor a pult mögül kiszólnak, hogy „mondjad, mit kérsz!”, de ennek is megvan a maga hangulata, és amíg ez nem tiszteletlen, addig nincs vele semmi baj.

A kiállításmegnyitódon te fordítottad a spanyol kurátor szavait, mert a tolmács megbetegedett. ­Remekül megoldottad a helyzetet. Könnyen alkalmazkodsz a változásokhoz?
Nekem nagyon nehéz kezelnem a váratlan helyzeteket, mert alapvetően tervezős típus vagyok, bár időben nem szaladok túl messzire, mert azt gondolom, hogy ha meg akarod nevettetni Istent, akkor mesélj neki egy kicsit a terveidről.

A rosszra számítani dőreség, a jóra számítani együgyűség, bármire számítunk, mindig történhet az ellenkezője is. Egyébként mentésben jó vagyok. Rendkívül sokat idegeskedem, de amikor helyzet van, akkor mindig megszáll a nyugalom, a fegyelmezettség.

A megnyitón belehallgattam két vendég beszélgetésébe, szenvedélyesen elemezték a festészetedet.
Egyikük valószínűleg az egyik gyűjtőm lehetett, aki Zsolnayt gyűjt, klasszikus festészetből Egry Józsefet, kortársból pedig egyedül engem. Azt mondja, azért, mert ha tíz kortárs festmény ki van rakva a falra, egy hozzáértő azonnal megmondja, melyik a Náray. Ez óriási bók és visszaigazolás.

Nemcsak a visszatérő motívumok és színek, hanem a technika miatt is. A képeim 2016-ban kerültek a nyilvánosság elé, de én akkor már huszonöt éve festettem. Mire a közönség elé léptem, már a zsigereimben volt a tudás, és felszabadultan alkottam. Természetesen mindig fejlődöm. Megkockáztatom, hogy az olajfestészet a képzőművészetek királynője, számtalan technikai lehetőséggel. Aki újítani szeretne, nagyon sok irányt választhat.

Kapcsolódó: Hogyan lettem? Náray Tamás válaszol

Azokat a színeket, amelyeket talán már megszokott tőlem a közönség – mint amilyen a speciális magenta, fukszia, karmazsinvörös, bíbor, lapis lazuli kék, türkiz, smaragd –, ezeket a meghatározóan reflektáló, vibráló színeket nyújtó festékeket a pigmentek felhasználásával magam főzöm. Ezek száradási ideje nagyon hosszú.

A vörösé például hat hét. De megéri, mert olyan izzást ad a vászonnak, mint semmi más! Ha úgy alakul, hogy este tízkor kenek föl egy bizonyos színt, és tudom, hogy ideális esetben hat óra múlva érdemes rávinnem egy újabb réteget ahhoz, hogy a kívánt mintázat megelevenedjen, akkor én reggel négyre felhúzom az órát. A testem nem örül ennek. De hát most mit csináljak, ha ez lett az élet!

Fontos neked, hogy kik veszik meg a festményeidet?
A műteremből a képek magukkal viszik az ujjaim lenyomatait, a leheletemet, az energiámat, már-már a DNS-emet is. Kvantumfizikai szempontból a képeimben ott vagyok én is.

Éppen ezért nem is adunk el képet akárkinek, csak annak, aki szimpatikus nekünk.

Szerencsére hasonlóan spirituális beállítottságú munkatársakkal dolgozom, és ha valamelyikünk úgy érzi, hogy egy festményemet csak azért venné meg valaki, hogy egy raktárban tárolja arra várva, hogy az majd a halálom után értékes legyen, akkor nem adjuk oda, mert azért fölösleges. Ezek a képek azért készülnek, hogy valaki elvigye őket a nappalijába. Millió üzenetet kapok, van, aki például elmeséli, hogy úgy kezdi a napját, hogy a festményem előtt meditál. 

Ahogyan a festményeiddel adniszeretnél, úgy a receptjeiddel is. Most jelent meg Az én mediterrán konyhám című könyved. Megragadta a figyelmemet az előszó utolsó mondata: „Szeretettel készült!”
Rengeteg butaságot művelünk a saját testünkkel, és úgy gondolom, ez tarthatatlan. Azt szeretném népszerűsíteni, hogy a különféle fogyókúrás irányzatok helyett válasszuk a mértékletességet.

Én nem akarom a testemet diétákkal sanyargatni.

Nem vagyok gasztroenterológus vagy dietetikus, csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni, de azt gondolom, hogy ha valamiért megkívánok valamit, akkor annak a dolognak helye van a szervezetemben. Nem tekintem ellenségnek sem a cukrot, sem a zsírt. De vannak dolgok, amikre odafigyelek. Például nem ülök neki egy tálca krémesnek éjjel fél tizenkettőkor. Mindent megeszek, amit megkívánok, viszont semmiből nem eszem mérhetetlen mennyiséget. Én ebben látom a titkot.

És azt is nagyon fontosnak tartom, hogy szeretettel tekintsünk az ételre, és szeretettel készítsük magunknak is, másoknak is.

Náray Tamás: Szerintem, Sárközy és Társai Kiadó

Ha egy ételt szeretettel kezelek, fogyasztok, akkor biztos, hogy sokkal jobb hatással van rám, mint ha csak muszájból fordulok hozzá. Ez végső soron az embertársainkra is vonatkozik. Szeretettel, megengedőn, nyitottan kell viszonyulni hozzájuk. És van itt még egy fontos dolog. Egy passzív cselekvés. A tudomásul vétel. Nem kell szeretni a szürkepulcsisokat meg a zöldpulcsisokat, de tudomásul kell venni, hogy léteznek. És azt is tudomásul kell venni, hogy nekik ugyanolyan joguk van a létezéshez, a boldogsághoz és a szenvedéshez, mint bárki másnak. 

Neked könnyen megy a tudomásul vétel?
Sokkal jobban szeretem ezt a kifejezést, mint az elengedés és az elfogadás szavakat. Aki ezeket kitalálta, azt elküldeném egy Nagy Sándor-­expedícióra, gyalog. Mert ami bánt, ami neked fájdalmat okoz, ami sért, azt mégis hogy engeded el? Átléphetsz rajta, de benned marad, megfeledkezhetsz róla, de elfelejteni nem tudod.

Hogy elfogadni? Hát ennél megalázóbb kifejezés a világon nincs.

Amikor valaki elfogadásról beszél, akkor magát egy felsőbb polcra helyezi. Ő az, aki letekint, aki akceptál, aki tolerál, aki kvázi elvisel. Hát ki az a másik, hogy elfogadjon engem? Mint valami szerencsétlen, nyomoronc alattvalót, a hibáimmal együtt? Engem nem kell elfogadni. Nem kell engem szeretni, gyűlölni se kell. Egyszerűen­ azt kell tudni, hogy vagyok, és pont. És ha találsz bennem olyat, ami számodra érdekes, akkor gyere közelebb, ha meg nem, akkor menj tovább egy hang nélkül. Ez az én életfilozófiám. 

A könyveidben azt írod magadról, hogy világéletedben rettegő, szorongó ember voltál. Ez változik ­idővel?
Az ok változik, a minőség kevésbé. Tudod, az az igazság, hogy én sokféle értelemben kisebbséginek mondhatom magam. És Magyarországon meg Kelet-Európában ez nem népszerű státusz. Nyugat-Európában sem fenékig tejfel a helyzet, Spanyolországban sem, ahol élek, de azért ott jobban érvényesül a felvilágosodottság és az etikai normák kötelező betartása.

Nem lehetne elég hosszú ez az interjú, hogy összefoglaljuk, minek van kitéve egy olyan ember, mint én.

Ezt el kell tudni viselni, de az elviseléshez hosszú út vezet, és ez nagyon hamar szorongóvá teszi az elszenvedőt. Mert úgy érzi, vele van a baj. És azt, hogy vele van a baj, megpróbálja kijavítani. Megpróbálja eltakarni, elleplezni, és eközben eluralkodik rajta egy olyan végeláthatatlan és sorvasztó megfelelési kényszer, ami meggátolja abban, hogy önmagát tudja adni.

Kapcsolódó: Így adjuk át gyerekeinknek a szorongást

Ez olyan feszültséghez vezet, ami rendszerint félelemben, pánikban és szorongásban nyilvánul meg, ami végigkísér, beépül a sikereidbe, a tudatalattidba, a sejtjeidbe, és a végén mindig találsz valamit, amin jól kiszoronghatod magad.

És közben azok az emberek, akik ítéletet fogalmaznak meg, arra büszkék,