Ősszel előkerülnek a gardróbból a csontvázak. Kiesnek mind a ruhásszekrényből. Együtt az összes, sietősen begyömöszölt mosott ruhával, mondván, egyszer úgyis kiválogatjuk, amit már nem hordunk, amit kinőttek… Rend lesz, nyugi. Nyáron képtelenség a rendrakásra fókuszálni, gondoltuk, majd szépen elvégezzük, amikor hűvösebb lesz. Persze, majd.
Ha fagy. Például a téli ruhákat is hamarosan elő kell szedni – azokat hová is gyömöszöltük be? Ki emlékszik már rá.
A túlzsúfolt szekrényből a cuccok mellől kidől a legnagyobb csontváz: a házimunka örökzöld kérdése is, amely kamaszokkal élve igazán kínzó tud lenni. A „kimitcsinál otthon?” nagy társasjátéka, és ezzel szoros összefüggésben a zsebpénz kérdése. Nálunk alapelv, hogy a zsebpénz alapja a házimunka.
Jól hangzik, nem? Mivel az alapelvek azért vannak, hogy ragaszkodjunk hozzájuk, ma már egyik lányom sem kap zsebpénzt. Illetve kap, csak nem így hívjuk, hanem úgy, hogy „anya/apa, adj lécci pénzt erre meg arra”.
A kép illusztráció
Csakhogy most fordulóponthoz értünk: a Kisebbik is kiskamasz, de magasabb nálam, a Nagy meg két percen belül nagykorú lesz. Nyáron, amikor szabadságom terhére a harmadik napot aludtam végig, rájöttem: ötvenpluszosan én elfáradtam. Nagyon. Itt az ideje, hogy házvezetőnőként, takarítónőként, pincérként, satöbbi, felmondjak.
Nem fogok többé teregetni, pakolni, hajtogatni, rendet tenni, mosogatni a szeretteim után napestig.
De vajon hogyan alakult ez így, hogy már csak a felmondás maradt mint megoldás?
Mert eskü, próbáltam mindent: rendszeres családi kupaktanács, a feladatok igazságos elosztása, ilyen táblázat, olyan Excel, külön színnel mindenkinek, ígéretek, könyörgés, szentségelés, nem folytatom, talán ismerős. Magasról tettek rá.
Ki kell mondanom: nem sikerült ránevelnem a gyerekeimet, hogy szálljanak be a házimunkába. Rém ideges is leszek, amikor valaki rám pirít: nem tanítottad meg rá őket. Te, az anyjuk. Semmi ilyen típusú kötelezettséget nem vállaltam az anyasággal.
Viszont: mégiscsak az én sikerem is! Mivel az egyik szakterületem
