Most nem arról szeretnék beszélni, hogy a közösségi média algoritmusai hogyan zárják be az embert egy „visszhangszobába”, azaz egy olyan közegbe, ahol pusztán a saját véleményét hallja vissza felerősítve, pedig erről is jó lenne valamikor. Hanem arról, hogy egyes uralkodó divatok hogyan befolyásolják a hétköznapi életet, sokszor szembemenve a józan paraszti ésszel. Például a kutyanevelésben. 

Rudi kutya nemrég múlt hat hónapos, tehát javában kölyök még, ami meg is látszik a viselkedésén. Rendkívül szertelen, mindent megrág, folyamatosan felugrál az emberre, főként eső után, és amit sikerült kínkeservesen megtanítani neki, rögtön elfelejti, amint jön valami érdekes(ebb), például egy másik kutya, ember vagy autó.

Egyszóval Rudi kutyával küzdelmes az élet, mert a gazdái (Johanna és Berni) még nem jutottak el oda, hogy elvigyék kutyaiskolába.

Addig is marad a tájékozódás az internetről a kutyaneveléssel kapcsolatban is. Én nem tudom, milyen forrásokból informálódnak a lányaim – noha elvileg tudhatnám, mert a családi szabályok miatt tizenhat éves korukig nincs saját okoseszközük, a feladataikhoz az enyémet meg a feleségemét használják –, de az biztos, hogy nagyon másként gondolkodnak a kutyanevelésről, mint én.

Kapcsolódó: Háromféle kutyatartó létezik, te melyik típus vagy?

Röviden összefoglalva a különbséget azt mondanám, hogy ők az úgynevezett „gentle parenting”, azaz a „nem korlátozó nevelés” elveit a kutyanevelésre is kiterjesztik, pedig szerintem a gyerekeknél sem működik. A múltkor is például,­ amikor hangosan rákiáltottam Rudira, hogy hagyja abba az ugrálást, Berni rám szól, hogy ezt nem úgy kell.