Böhöm hangfalakat mozgat, kánikulában fémoszlopok tetején kapaszkodik, érzi a színpadot a legutolsó csavarig. Sétál a bódult közönségben, tabletjén csipkedi a sávokat, ő a hangok ura. Élőhelye benzinkutak és autópályák környéke, mosolyogva keveri kávéja hangsávjait.
Plüssmaci helyett keverőpult?
Harminchét évvel ezelőtt Mátészalkán, egy Első Emelet-koncerten megláttam azt a nagy, szőrös embert, aki a pulton keverte a hangzást. Attól fogva nem gitározni akartam, hanem a konyhaasztalon tologattam a láthatatlan gombokat. Később rádióelektronikával, hanganalízissel foglalkoztam.
A mai szakmám vakfolt volt a magyar munkavállalói palettán. Állás nélkül pedig a rendszerváltás előtt közveszélyes munkakerülőnek számítottál. Nem volt vicces. Könnyűzenészeknek a zenekarvezető írta a munkakönyvét. Az Első Emelet menedzsere például kiállt egy csörgődobbal a színpadra, így igazolta magát.
Génkód?
Alapélmény, hogy apukám derékig van a szomszéd tévéjében. Tizenkét évesen képes voltam elmagyarázni, hogyan működik a magnó. Elrontani már tudtam, később javítani is.
Katona bácsi haptákba?
Bevonultam tizennyolc évesen, önként, hogy letudjam… Három évre rá megszűnt a sorkatonaság. Nem fértem a bőrömbe, egyik társammal építettünk egy berendezést, ami állítólag a ferihegyi légi közlekedést is zavarta. Dönthettem: katonai fegyház vagy főiskola. Persze utóbbi. Viszont nem voltam engedelmes típus, szerettem kérdezni, úgyhogy 2004-ben leszereltem. Kezdetben falunapokon meg kocsmabulikban hangosítottam.
Az élet iskolája?
Megismered az emberi természetet… Mondjuk, a mulatós énekes megállítja a koncertet, és ötezer ember előtt alázza a hangosítót. Ilyen a kisstílű pillanatsztár elképzelése a dicsőségről. A komoly művész inkább tiszteli a szakmáját és segítőit.
Ízlések és pofonok?
Világéletemben tökös, szőrös mellkasú rockzenekarra vágytam, ám sorsom sínpárja az irodalom felé vitt. Minden nemkívánt műfajról van karikatúra a fejemben. Ott az angolszász ritmikára nyelvgyalázó rapper, akinél a „báttya” szóra az rímel, hogy „báttya”. Vagy a nagyon üres popzene, az ingyombingyom táliber meg a vakavaka. Sehol egyetlen ízzel megfogott emberi vagy hangszeres pillanat. Akár a horzsolós metál: ahogy a buta ember elképzeli a keménységet. Egyik sem az én ügyem.
Kis pénz, kis foci?
A hangosító az alacsony költségvetés és az óriási közönségigény közt őrlődik. A Papp Lászlót másfél millából és ötvenből is meg lehet csinálni. A zenésszel nincs gond, ő a fülébe kapja, amit kér, és elvan. Honnan tudná, hogyan szól kifelé. Ritkán lehet eljuttatni az emberekhez körülbelül azt, ami a színpadon születik.
Minden helyzet rendkívüli?
Szabadtéren befolyásolja a minőséget a hely jellege, a közönség tömege, a kihelyezett ládák száma, vagy hogy mikor érkezik a zenekar. Kilencvenöt százalékban azon erőlködöm, hogy tűrhető kompromisszumot kössek. Egy politikai rendezvényen hétszáz embert vártunk adott irányból.
Végül négyezren tömörültek a színpad köré. Ez vert helyzet, tiszta fizika: nincs az a tudás, amivel győzhetsz. Első randimról hívott el a Tom Jones-koncertet felépítő cég, mert a produkcióval érkezett hangász feltolta a decibelt: pluszhangfalak kellettek rögtön.
Illusztráció: Canva
Szerencsés véletlenek?
Egyszer csupa üveg helyszínen dolgoztam. Az üres teremben zajongott a zenekar, fogtam a fejem. Mi lesz ebből? Aztán bejött a hallgatóság, vagyis x tonna hús, és hopp, megjavult az akusztika. Az ideális helyszín üresen is úgy szól, mint tele. Kevesen tudják, de ezért párnázottak a székek, nem azért, hogy kényelmes legyen…
A munka legjobb része?
Ha a hangzás oké, szeretem nézni a közönség arcát, a könnyeket, a mosolyt, a félrebillent fejeket – együtt élnek a zenekarral. Nyíregyházán a frontember bemondta a nevemet, mire odarohant egy régi barátom, és megölelgetett. Az első zenekarban dobolt, amit gardíroztam, és imént esküdözött a lányának, hogy fiatalkorában ugyanígy szólt minden.
Hangzó kézjegy?
A szép, puha, kerek mélyeket szeretem, s hogy jól érthető legyen a szöveg. Komfortos átlagra húzok fel mindent. Minden ember másképp hall. Célom, hogy egy idős embernek is elég erős legyen, de egy pici babának se legyen sok.
Nehéz kenyér?
Már fáj a pakolás. Évi kétszázötvenet melóztam, ma kevesebb is elég. Egy szabadtéri rendezvényhez hajnali négykor kelünk, raktárban teherautóra cuccolunk, négy-öt-hat tonna súlyt mozgatva kirámolunk a helyszínen. Mire a zenekar odaér, már mögöttünk egy tizenkét órás műszak. Nehéz ezután udvariasan közölni egyesekkel, hogy lehet leszállni arról a rohadt kábelről.
Sajgó szívvel bámulom a söröspoharakkal telepakolt hangfalat, amit előtte való héten újíttattam fel. Aki már jól érzi magát, annak ez csak egy vízszintes felület. Ha meg a feltörekvő zenekar nem tiszteli a használatra kapott eszközt, kap szépen egy rongyot, csavarhúzót, aztán pucold, öcsém!
Vadulás csak otthon?
