Kosztolányi Dezső mintegy száz évvel ezelőtt átvilágította Magyarországot. Alakok című kötetében egy-egy szakma képviselőivel beszélgetett, frappáns, sistergős kérdésekkel firtatta, hogyan néz ki világunk a cipész, a pap, a zsoké vagy éppen a dizőz szemszögéből. Hiszen ki tudna többet az emberekről, mint épp azok, akik tanítják, kiszolgálják, szórakoztatják, fodrászolják őket? Lackfi János mai szakmák képviselőivel beszélgetve ered neves kollégája nyomába, hogy friss, ropogós látleleteket szállítson az Életről, mely bizony csak azért is él, és élni akar.

Böhöm hangfalakat mozgat, kánikulában fémoszlopok tetején kapaszkodik, érzi a színpadot a legutolsó csavarig. Sétál a bódult közönségben, tabletjén csipkedi a sávokat, ő a hangok ura. Élőhelye benzinkutak és autópályák környéke, mosolyogva keveri kávéja hangsávjait.

Plüssmaci helyett keverőpult?
Harminchét évvel ezelőtt Mátészalkán, egy Első Emelet-koncerten megláttam azt a nagy, szőrös embert, aki a pulton keverte a hangzást. Attól fogva nem gitározni akartam, hanem a konyhaasztalon tologattam a láthatatlan gombokat. Később rádióelektronikával, hang­analízissel foglalkoztam.

A mai szakmám vakfolt volt a magyar munkavállalói palettán. Állás nélkül pedig a rendszerváltás előtt közveszélyes munkakerülőnek számítottál. Nem volt vicces. Könnyűzenészeknek a zenekarvezető írta a munkakönyvét. Az Első Emelet menedzsere például kiállt egy csörgődobbal a színpadra, így igazolta magát. 

Génkód?
Alapélmény, hogy apukám derékig van a szomszéd tévéjében. Tizenkét évesen képes voltam elmagyarázni, hogyan működik a magnó. Elrontani már tudtam, később javítani is. 

Katona bácsi haptákba?
Bevonultam tizennyolc évesen, önként, hogy letudjam… Három évre rá megszűnt a sorkatonaság. Nem fértem a bőrömbe, egyik társammal építettünk egy berendezést, ami állítólag a ferihegyi légi közlekedést is zavarta. Dönthettem: katonai fegyház vagy főiskola. Persze utóbbi. Viszont nem voltam engedelmes típus, szerettem kérdezni, úgyhogy 2004-ben leszereltem. Kezdetben falunapokon meg kocsmabulikban hangosítottam.

Az élet iskolája?
Megismered az emberi természetet… Mondjuk, a mulatós énekes megállítja a koncertet, és ötezer ember előtt alázza a hangosítót. Ilyen a kisstílű pillanatsztár­ elképzelése a dicsőségről. A komoly művész inkább tiszteli a szakmáját és segítőit.

Ízlések és pofonok?
Világéletemben tökös, szőrös mellkasú rockzenekarra vágytam, ám sorsom sínpárja az irodalom felé vitt. Minden nemkívánt műfajról van karikatúra a fejemben. Ott az angolszász ritmikára nyelvgyalázó rapper, akinél a „báttya” szóra az rímel, hogy „báttya”. Vagy a nagyon üres popzene, az ingyombingyom táliber meg a vakavaka. Sehol egyetlen ízzel megfogott emberi vagy hangszeres pillanat. Akár a horzsolós metál: ahogy a buta ember elképzeli a keménységet. Egyik sem az én ügyem.

Kis pénz, kis foci?
A hangosító az alacsony költségvetés és az óriási közönségigény közt őrlődik. A Papp Lászlót másfél millából és ötvenből is meg lehet csinálni. A zenésszel nincs gond, ő a fülébe kapja, amit kér, és elvan. Honnan tudná, hogyan szól kifelé. Ritkán lehet eljuttatni az emberekhez körülbelül azt, ami a színpadon születik.

Minden helyzet rendkívüli?
Szabadtéren befolyásolja a minőséget a hely jellege, a közönség tömege, a kihelyezett ládák száma, vagy hogy mikor érkezik a zenekar. Kilencvenöt százalékban azon erőlködöm, hogy tűrhető kompromisszumot kössek. Egy politikai rendezvényen hétszáz embert vártunk adott irányból.

Végül négyezren tömörültek a színpad köré. Ez vert helyzet, tiszta fizika: nincs az a tudás, amivel győzhetsz. Első randimról hívott el a Tom Jones-koncertet felépítő cég, mert a produkcióval érkezett hangász­ feltolta a decibelt: pluszhangfalak kellettek rögtön. 

Illusztráció: Canva

Szerencsés véletlenek?
Egyszer csupa üveg helyszínen dolgoztam. Az üres teremben zajongott a zenekar, fogtam a fejem. Mi lesz ebből? Aztán bejött a hallgatóság, vagyis x tonna hús, és hopp, megjavult az akusztika. Az ideális helyszín üresen is úgy szól, mint tele. Kevesen tudják, de ezért párnázottak a székek, nem azért, hogy kényelmes legyen…

A munka legjobb része?
Ha a hangzás oké, szeretem nézni a közönség arcát, a könnyeket, a mosolyt, a félrebillent fejeket – együtt élnek a zenekarral. Nyíregyházán a frontember bemondta a nevemet, mire odarohant egy régi barátom, és megölelgetett. Az első zenekarban dobolt, amit gardíroztam, és imént esküdözött a lányának, hogy fiatalkorában ugyanígy szólt minden.

Hangzó kézjegy?
A szép, puha, kerek mélyeket szeretem, s hogy jól érthető legyen a szöveg. Komfortos átlagra húzok fel mindent. Minden ember másképp hall. Célom, hogy egy idős embernek is elég erős legyen, de egy pici babának se legyen sok.

Nehéz kenyér?
Már fáj a pakolás. Évi kétszázötvenet melóztam, ma kevesebb is elég. Egy szabadtéri rendezvényhez hajnali négykor kelünk, raktárban teherautóra cuccolunk, négy-öt-hat tonna súlyt mozgatva kirámolunk a helyszínen. Mire a zenekar odaér, már mögöttünk egy tizenkét órás műszak. Nehéz ezután udvariasan közölni egyesekkel, hogy lehet leszállni arról a rohadt kábelről.

Sajgó szívvel bámulom a söröspoharakkal telepakolt hangfalat, amit előtte való héten újíttattam fel. Aki már jól érzi magát, annak ez csak egy vízszintes felület. Ha meg a feltörekvő zenekar nem tiszteli a használatra kapott eszközt, kap szépen egy rongyot, csavarhúzót, aztán pucold, öcsém!

Vadulás csak otthon?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó