Sűrű éved volt. A Stuart Mária címszerepét énekelted az Operában, lediplomáztál a Testnevelési Egyetemen, miután év elején rosszindulatú nőgyógyászati betegséggel diagnosztizáltak.
Bizonyos értelemben ez életem legintenzívebb éve. Azért nem mondom, hogy a legtragikusabb, mert fiatalon egyszer már átestem hasonló betegségen, tehát volt hova nyúlnom a megküzdés szempontjából. Közben, a diagnózissal párhuzamosan olyan szakmai-színpadi sikerem volt a Stuart Máriával, amely az egész pályámon kiemelkedő.

A kemoterápia közben zajlott a próbaidőszak, az előadások és a diplomázásom is. Még a betegség nélkül is azt gondoltam, nagyon megterhelő lesz ez a két megmérettetés, ennyire közel egymáshoz. De az volt az érdekes, hogy a megpróbáltatással együtt mégis gejzírként tört fel belőlem az energia, az életerő, az életigenlés. Most azt mondhatom, elvileg túl vagyok rajta. Természetesen állandóan kontrollokra kell járnom.

A diagnózisod után rögtön érezted azt az életigenlést, amit említesz?
Az a szörnyű ebben a betegségben, hogy mire felfedezik, a nagyja lezajlik. Utánagondoltam, mik voltak azok a jelek az utóbbi pár évben, amikor esetleg gyanút foghattam volna, de nem volt ilyen. Sajnos semmit nem tudtam a rossz­indulatú petefészekciszták természetéről. Egy teljesen véletlenszerű, más okból elvégzett hasi ultrahangon derült ki, hogy baj van, semmiféle ehhez kapcsolódó panaszom nem volt.

Szerencsére egy hónapon belül megoperáltak, de utána egy újabb hónapot kellett várni a szövettanra. Nagyszabású hasi műtét volt, ötvennégy nappal a Stuart Mária premierje előtt. Az operáció után két héttel már tudtam mozogni és énekelni, és az egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően nagyon sok eszközöm volt, amivel segíteni tudtam a rehabilitációmat fizikailag és mentálisan is.

A családban sajnos nem én vagyok az egyetlen érintett, van egy fiatalabb nő rokonom, aki miatt tavaly mindenféle lehetséges megküzdési módszert kikutattam. Akkoriban sok videót és podcastot néztem, és akkor találkoztam a hasnyálmirigyrák-túlélő Einspach ­Gábor nevével is. A Rákeltérítő című podcastban nyilatkozott Bodoky György professzor úr is, aki aztán az én kezelőorvosom is lett. Említették a Nem halok meg című dokumentumfilmet. Az ilyen eseteket kerestem, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mibe, kibe lehet kapaszkodni, és sok mindenkit találtam.

Einspach­ Gábor­ esetéből is rengeteg tanulságot szűrtem le. Neki az volt a mondata, hogy „nem halok meg”, de egy sportmentáltréner nem kezd „nem”-mel mondatot, úgyhogy én úgy fogalmaztam, „én leszek az, akinek sikerül”. A mentáltréning során többek között vizualizációs táblát is használunk, és abban a pillanatban, hogy kiderült a betegségem, elkezdtem táblát írni. Kiraktam az öltözőszobába, hogy mindennap ezzel keljek és feküdjek.

Megküzdési eszközök és emberek szerepeltek rajta, akiket meg akartam keresni a gyógyulás érdekében, illetve hosszú távú célkitűzések, hogy ha én ezt végigcsinálom, hogyan tudok másokon segíteni. A táblák folyamatosan változhatnak, az ember letörli őket, akár kitehet rájuk fényképet vagy valami jelképet, de ez annyira jól sikerült, hogy nem tudom letörölni azóta sem.

A legnehezebb az volt, amikor szembesültem vele, hogy ez pontosan az, amitől az emberek rettegni szoktak, de ott volt mellette az a remény is, hogy a rák nem szóródott szét, maradt esély. Ezt a sebész dr. Tóth Richárd is megerősítette: a műtét után láttam az arcán, hogy a szerinte legjobb forgatókönyv valósult meg, és nagyon megkönnyebbültem, hiszen egy tizenhat centiméteres daganatról beszélünk.

Bodoky György pedig az első alkalommal azt mondta, „maga túl fogja élni”. Négy kombinált kemoterápiát írt elő, amelyeket a Stuart Máriához és a diplomázásomhoz alkalmazkodva lőtt be. Akkorra már rengeteget tudtam a mentális folyamatokról, táplálékkiegészítőkről, életmódról és szigorú diétákról, ami azt eredményezte, hogy lényegében mellékhatások nélkül vészeltem át a kemoterápiákat. Összesen két előadást kellett lemondani.

Az általános egészségi állapot és a stressz kéz a kézben jár

A Stuart Máriát – úgy tudom – miattad állították színpadra.
Igen, lélektani visszatérésnek is nevezhetném, bár már tavaly is volt egy hasonlóan nagy találkozásom a közönséggel a Traviatában. De 2023 tavasza és 2024 tavasza között volt egy számomra keserű időszak, amikor nem léphettem fel operaszerepben. Ez egybeesett ennek a betegségnek a felfutásával. Ahogy rakom össze a mozaikokat, hogy mi vezetett ide, sok kövecske megvan.

De a Stuart­ Mária maga volt az élet. Pedig milyen paradoxon, hiszen egy vesztőhely felé tartó történelmi személyiségről van szó. A diagnózisom idején kézzelfogható cél volt, hogy én ezt meg akarom csinálni, és ehhez minden támogatást megkaptam a színháztól is. De ez szült olyan végletes helyzeteket, hogy a premier napján, este tízkor ott álltam a meghajlásnál, és úgy éreztem, újjászülettem, majd másnap reggel kilenckor megkaptam a következő kemoterápiás kezelést.

A saját tapasztalataid alapján hogyan látod, egy ilyen betegség és az azzal való megküzdés mennyire a test és mennyire a lélek dolga?
Amit most már tudok, hogy én BRCA1-pozitív vagyok, ami a mell- és nőgyógyászati rákokra hajlamosít. Ange­lina Jolie esete óta tudjuk, hogy ilyenkor megelőző műtéteket is lehet végezni, nálam ezt nem javasolták. Érdekes, hogy bennem olyan másfél évvel ezelőtt megfogalmazódott, hogy legalább egy tumormarker-vizsgálatot kellene csinálni, de aztán megelégedtem a szokásos szűrésekkel, sőt, egy évvel ezelőtt volt egy negatív hasi ultrahangom is.

Száz BRCA-pozitív nő közül ötven-hatvannál előjön valamilyen rosszindulatú betegség, és hogy mi az, ami berúgja ezt a folyamatot, az nem mindegy. Az általános egészségi állapot és a stressz kéz a kézben jár. Az egyik első, és szerintem máig legfontosabb segítségem, hogy bejuthattam dr. Bányai Évához, aki az ELTE pszichológia tanszékének professor emeritája, maga is ráktúlélő, nagyon súlyos, áttétet adó stádiumból hozta vissza magát.

Megkerestem őt, mert tudtam, hogy aktív éber hipnózissal gyógyít. Az első pillanattól kezdve éreztem, nekem ez az eszköz lesz a legjobb. A mentális csomag, amit az ember hoz, akár transzgenerációsan, akár a saját gyerekkorából, a nem elég jó táplálkozás, a mozgás­szegény életmód, a különböző krónikus betegségek mind gyengítik az immunrendszert.

Bennem nagyon magas volt az átélt stressz szintje, ráadásul a Covidon is durván estem át. De az elmúlt két év nagy részét a sportpszichológia bűvöletében töltöttem, amitől elképesztően kinyíltam mentálisan, és ezért megkérdeztem magamtól, miért pont most vagyok beteg. A válasz talán az, hogy éppen ezért kapok még esélyt, ezért nem szóródott szét a betegség. A műtétig önhipnózist végeztem, vizualizálással a kezemmel tartottam egy helyben az elváltozást, hogy ne terjedjen sehová. Az a mentális erőforrás, amit az egyetemből kivettem, most nagyon kapóra jött.

A tanulmányaidat azonban még mindezek előtt kezdted meg. Operaénekesként mi vezetett a Testne­velési Egyetem sportmentáltréner-mesterképzésére?
A Covid alatt ismertem meg dr. Lénárt Ágotát, az egyetem pszichológia és sportpszichológia tanszékének vezetőjét. Van egy nagyon kedves barátnőm, aki korábban az asszisztensem volt, most pedig már barátnőm és munkatársam, Kaya Woytynowska. Neuropszichológusnak tanult, és magának keresett szakmaigyakorlat-vezetőt, így ismerte meg Ágotát, és hívta fel rá a figyelmem, hogy szerinte én éppen őt és a módszerét keresem.

Találkoztam vele, elmentem az előadásaira, és így jöttem rá rengeteg egybeesésre. Például hogy ami a sportlövőkben célra tartáskor végbemegy agyi és fiziológiai szempontból, az ugyanaz, mint amikor én egy magas hangra készülök. Csináltunk egy workshopot, amin nagyjából harminc énekes vett részt, Ágota mesélt, tanított, példákat és eszközöket hozott. Éreztem, hogy nekem ez nagyon kell.

Ez volt az a szűk esztendő, amikor nem volt méltó feladatom, és Ágota dobta be az ötletet, hogy nincs-e kedvem az egyetemi képzéshez. Nekem nem is volt ehhez szükséges alapképzésem, viszont a Zeneakadémia előtt négy évet elvégeztem a tanárképzőből, ott sok pszichológiai tantárgyam volt, és ezt bele tudták számolni a kreditekbe. Sőt, a Kossuth-díjat is. Felvettek az induló osztályba, azzal a feltétellel, hogy közben az összes sporttantárgyat bepótolom. A második évre már jöttek az énekesi feladatok, és beütött a betegség is, onnantól online végeztem a tanulmányaimat.

Egy pillanatra sem merült fel ­benned, hogy halasztasz, vagy visszaadod a szerepet a Stuart Máriában?