Hogy választhatsz ilyen szűk blúzt, elfelejtetted, hogy hasas vagy? Ez a fazon nekem való, nem neked – mondja indulatosan egy ötven felé járó nő a próbafülkéből kilépő, csinos, tizenöt év körüli lánynak, aki egyáltalán nem „hasas”, inkább karcsú, arányos. A lány szégyenkezve néz körül, majd könnyes szemmel, piros arccal mondja könyörtelen kritikusának:

– Anyu, mindenki karcsúsított blúzt hord az osztályban, és nézd, be tudom gombolni a derekamon! – motyogja, mire a szomszéd fülkéből kilépő huszonéves forma lány nagyot kiált:

– Tök menő vagy a blúzban! 

A lány elmosolyodik, de az anya hangja vág, mint a penge.

– Rendben van, megveszem, téged fognak kiröhögni!

A lány szeméből könnycsepp gördül a bevásárlóközpont piszkosszürke padlójára, de egy felnőtt nő elszántságával halad a nagyon csinos és elég olcsó fehér blúzzal a pénztár felé, közben eszembe jutnak a munkám során megismert, mérgező anyák és a mesék féltékeny antianyái. Hamupipőke mostohája, Hófehérke betegesen hiú királynője…

„Nem veszed észre, ostobaság versenyezned a lányoddal? – mondanám az anyának szívem szerint. – Ha boldog akarsz lenni, legyél rá büszke, és örülj a diadalmas szépségének, fiatalságának! Megkeserítheted az életét, de vesztésre vagy ítélve, az idő ellened dolgozik” – magyarázom neki magamban, és hirtelenjében hatalmas szeretettel gondolok a legjobb barát­nőimre, akikkel azért hajtottunk egész életünkben, hogy a lányaink különbek legyenek nálunk. Visszanézek az ajtóból, látom, hogy a blúzt mégis visszaakasztják a fogasra, és nem tudom, melyiküket sajnálom jobban.

Gyönyörűen lebarnultál, mondom lelkesen egy rég nem látott kolléganőmnek, akivel egy szupermarket parkolójában futok össze. Én hétvégére vásárolok, ő egy utószezoni, olasz körútra, mégsem csillog a szeme, mint korábban.

– Miért vagyok szomorú? Mert a férjem szerint ez lesz a búcsúutunk, hiszen túl az ötvenen, nekünk már csak múltunk van.

– Tavaly decemberben született a gyönyörű unokátok, beragyogta a Face-oldaladat. Mi történt? – kérdezem óvatosan, mert látom, nehezen uralkodik a könnyein.

– Ó, csak annyi, hogy „csak egy kislány” született! Aki a férjem szerint éppúgy nem fogja átvenni tőle a kereskedelmi cégét, mint a lányunk, akiből zenész lett, ahelyett, hogy „tisztességes” közgazdászvégzettséget szerzett volna. És Dani, akivel huszonkilenc éve élek együtt, akiről azt hittem, ismerem, már árulja a sikeres vállalatot, mert nem nézi ki a lányunokánkból, hogy mondjuk, húsz év múlva képes lesz egy cég életben tartására.

Nem állítja ő, hogy minden nő hülye – velem és a lányunkkal együtt –, de naponta mantrázza, hogy egy fiúunoka reményteli jövőt jelentett volna.

Európa közepén, 2025-ben! – kiáltja, és már egyáltalán nem érdekli, hogy mindenki minket néz.