A lombok fényesen rezegnek a napsütésben, reggel van, még nincs hőség. Elszántan püfölöm a laptopomat, hogy mielőbb szabaduljak a munkából. A kisebbik lányom megjelenik, fején szalmakalap, szőke haja a derekáig ér, vállán kis, fonott retikül. Úgy fest, mintha egy hetvenes évekbeli ifjúsági filmből lépett volna elő.
– Megyek rollerrel egy kört, míg te dolgozol – mondja.
– Persze, óvatosan! – szólok utána.
A lányaim pici kora óta járunk ugyanabba az üdülőbe nyaralni, ismerjük a környéket, mint a tenyerünket. Régen árnyas gyümölcsösök voltak ezen a felén a balatoni városnak, mára a legtöbb telket beépítették, de az utcákban megmaradtak a fák. Szilva- és meggyfák, diófák. Bármikor sétálunk, mindig érik valami. Megkóstoljuk, melyik fának finomabb a termése.
Hasonló, családi házas környéken élünk, hozzá vagyunk szokva, hogy a házunk előtt álló meggy- és szilvafák közterületen álló köztulajdonok: az utcánkban sétálók is megkóstolják.
Még ütöm a laptopomat, amikor hazaér a lányom. Szeme gyanúsan csillog, arca paprikapiros, ilyen meleg van? – kérdezem.
– Meleg van, de… Nem fogod elhinni, mi történt. Tudod, itt, a mi kerítésünk mellett vannak azok a szilvafák. Hazafelé megálltam, mert már érik a szatmári, vagy mi a neve, amelyiket úgy szereted. Gondoltam, hozok.
A kis retiküljéből elővesz három szemet, ujjongok.
– De mi volt a baj?
– Egyszer csak átjött egy bácsi az utca túloldaláról. És azt mondta, hogy ne szedjek szilvát. De anya, én csak pár szemet… – sírásra görbül a szája. – Megijedtem, hogy valami rosszat tettem.
– De hát tudod, hogy azok a fák ugyanúgy nem az övéi, ahogyan a mi házunk előtt állók sem. Nem tettél semmi rosszat.
Megsimogatom. Forró a feje, forró az arca, forrók a könnyei.
– Együtt megnézzük a fákat, jó?
Nem akarom elhinni, hogy egy nyaralóhelyen egy felnőtt férfi ráijeszt egy tizenkét éves kislányra. Széttépem – ordít fel bennem az anyaoroszlán.
Kisétálunk az üdülő melletti utcába.
– De hol vannak a szilvák? – A lányom tanácstalanul tekintget körbe. Ott állnak a fák, ahol szoktak. De egyetlen darab gyümölcs sincs rajtuk.
– Ezt nem értem – bizonytalanodik el. – Hová tűnt a szilva a fáról?
Meglátok egy terebélyesebb fán pár kéklő szemet, elindulunk feléje.
Ekkor kivágódik a túloldalon egy kertkapu, megjelenik egy férfi, hóna alatt egy létra, akár egy rakétavető.
– Megmondtam, hogy ne szedd le a szilvát! – ordítja.
Hamarabb ér oda, mint mi, fürgén felmászik a fémlétrán, és kapkodva szedni a kezdi a termést. Hatvanpluszos lehet. Úgynevezett jó karban lévő, magas férfi, ősz hajjal. Nincs jobb dolga, mint leskelődni a függöny mögül, és inkább leszedni félig nyersen az utcán álló fákról a szilvát, semhogy egyen belőle bárki más. Például egy tündéri kiskamasz, például az én lányom, a te lányod, az ő unokája.
– Képes volt leszedni az összeset? – szólítom meg hitetlenkedve a férfit.
– Persze. Maguk csak üdülők, nem fognak enni a szilvámból.
– Ez nem a magáé.
Sátánian felkacag.