Nekem a banán a kedves ételem – hangzik el abban a retró videóban, amely néhány évvel ezelőtt valahogy felkerült a fiók mélyéről az internetre, és hatalmas sikert aratott a létező összes közösségimédia-felületen. A felvétel valamikor a nyolcvanas évek hajnalán készülhetett, és témája nem más, mint a magyar ember étkezési szokásai.
A videó végén iskolásokat kérdeznek kedvenc ételeikről, akik a különböző cukros tészták mellett a grillcsirkét, a nyúlhúst, a húslevest, a pirított májat és a kirántott csirkét sorolják fel. Az most mellékes, vajon ezekhez az ételekhez milyen gyakran jutottak hozzá akkoriban.
Mai szemmel inkább az a feltűnő, mennyire a hús és a tészta jelentette akkoriban a finom falatok netovábbját. A videóban egyetlenegy zöldséget sem látunk, a banán is szinte csak csattanóként hangzik el a végén. Más világ volt, mondhatnánk, de valójában nem mondhatjuk.
Kell mindig hús? (Fotó: Getty Images)
Hiába derült ki, hogy a nagyipari állattenyésztés az egyik legnagyobb környezeti ártalom, kezdve a helyhiány okozta erdőirtásoktól a metángáz-kibocsátáson át a feldolgozhatatlan mennyiségű trágyáig. Hiába van egyre több információnk és szívbe markoló képes dokumentációnk arról, hogyan gyötrődnek az állatok nagyipari körülmények között.
És hiába jött megannyi „másképp” gondolkodó orvos és táplálkozástudományi szakember, őket sokan még ma is szélsőségesnek tartják. Mintha a zöldséghangsúlyos táplálkozás valamiféle extremitás lenne.
Húsfogyasztásra ösztönző kampányra lettem figyelmes a hírek között, és nem értem.
Tisztában vagyok vele, hogy az állati fehérje nem ördögtől való, és elfogadom, hogy attól, hogy én nem eszem húst, mások örömüket lelik benne. Ahogyan azt is tudom, milyen kulturális hagyományai vannak a borfogyasztásnak a világ számos pontján, köztük Magyarországon is. De hasonlót érzek, amikor húsfogyasztásra és borfogyasztásra ösztönző kampányt látok. Miért kell valami olyanra buzdítani egy népet, amit már így is buzgóbban művel, mint a világátlag?
Nevetünk a banánon, pedig ma is ugyanúgy tesszük a húsos tányért az asztal közepére, mintha közben semmi sem változott volna. Legfeljebb annyi, hogy a rántott húst ma már egyetlen gyerek sem nevezi kirántott húsnak.
