Tisztában vagyok azzal, hogy Amerikát sok mindenért lehet kritizálni.
Itt azonban főleg a pozitív tapasztalataimról fogok beszámolni, amelyekből egyébként sokkal, de sokkal több volt, mint negatív élményekből. Szeretném megőrizni magamban azt a derűt, optimizmust, nyitottságot és energiát, amellyel Amerikában feltöltődtem. És nem csak magamnak akarom megtartani.

Vadidegen mosolyok

Ha arról kérdeznek, mi a legalapvetőbb benyomásom az amerikai emberekről, a kedvesség, vágom rá gondolkodás nélkül. Persze ez más és más formában nyilvánul meg a forró és ráérős Arizonában, ahol sok időt töltöttem, vagy a számomra sokkal európaibb Ohióban, ahol kevesebbet, és az őrülten pörgő New Yorkban, ahol egy kicsit, mégis le merem vonni azt az általános következtetést, hogy az amerikaiak alapvetően kedvesek, előzékenyek és udvariasak. Még ha ők maguk ezt nem is feltétlenül gondolják így.

Amikor egy korábbi amerikai utamról hazatértem, onnan tudtam, hogy már Európában vagyok, hogy a tranzitváróban egy másik utas, akivel egymásra néztünk, közömbösen kapta el a tekintetét. Amerikában vadidegen emberekkel mosolyogtunk egymásra az utcán, és megdöbbenésemre – amit aztán persze könnyen megszoktam – gyakran előfordult, hogy bókoltak nekem.

„Szép a kendőd!”, „Jól áll ez a ruha!”, „Imádom a szettedet!”, mondták, és bearanyozták a napomat.

Meg sem tudnám számolni, hogy egy kék színű nadrágom hány járókelő körében aratott sikert. Ezeknek az elismerő szavaknak a túlnyomó többsége nőktől származott, ők azok, akik kockázat nélkül véleményezhetik egy másik nő kinézetét.

Kapcsolódó: Chicago – A legek városa

A férfiak – legalábbis azokban a körökben, ahol én mozogtam – még a látszatát is próbálják elkerülni annak, hogy a nő testére megjegyzést tegyenek, az ő bókjaik maximum egy-egy színválasztásra vagy cipőre vonatkoznak.

A pillanat művészete

Van, aki azt gondolja, ez a fajta kedvesség művi és álságos. Én arra jutottam, hogy ha egy embertársam nem bír visszatartani egy dicséretet – én boldogan hiszek neki. Azt legalábbis biztosan elhihetem, hogy abban a percben késztetést érzett arra, hogy kedves legyen velem. Kell ennél több?

És persze tudom, hogy ez nem egy örök barátság kezdete, csak a pillanat művészete, de azt a pillanatot szeretném őszintének hinni.

Mi, magyarok talán nem vagyunk kedvesek? Szerintem bennünk is ott van a szeretet és a melegség, egyszerűen talán csak kevésbé osztogatjuk spontán módon, és inkább tartogatjuk annak a szűkebb körnek, akikkel intim viszonyban vagyunk. (És – óvatosan teszem hozzá – talán túl gyakran hagyjuk, hogy a keserűség felülírja.)

Az amerikaiak alapvetően kedvesek, előzékenyek és udvariasak, még ha ők maguk ezt nem is gondolják így (Fotó: Canva)

Nekem viszont tetszik a felebaráti szeretetnek ez a kiterjesztett kifejezésmódja, és igyekszem gyakorolni is azt. Eddig is személyes hitvallásom volt a kedvesség, most már egyenesen a misszióm. Megfigyeltem, hogy ha például egy kígyózó sorban végre eljutok a pénztároshoz, egyből megenyhül, amikor megjegyzem: „Milyen sokan vannak ma! Biztosan fárasztó ez a nap.”

Tulajdonképpen csak a saját attitűdömön kell változtatnom, és egy pillanatra belehelyezkednem a másik ember helyzetébe, egyből elnézőbb, empatikusabb és kedvesebb leszek – és ő is.

Legyen szép napod!

Kis túlzással minden amerikai társalgás a következő minipárbeszéddel indul:

„How are you doing?”, „I’m good, thanks, and you?” Magyarul: „Hogy vagy?”, „Kösz, jól, és te?” Eleinte nevetségesnek találtam ezt az üresnek hitt formalitást, és az a hasonlat jutott eszembe, amikor a szumóbirkózók az összecsapás előtt egy kicsit még rituálisan emelgetik a lábukat. Mindenki tudja, mi következik, de még pár másodpercig húzzuk az időt.

Később azonban magam is belejöttem, és elkezdtem élvezni ezt a kis előjátékot, amely segít ráhangolódni a beszélgetésre.

Végül is egy „hogy vagy?” után nehéz bunkónak lenni.

Egy alkalommal pedig ez a forgatókönyv segített átkeretezni a saját hangulatomat. A GPS rossz helyre vitt, éppen elkéstem valahonnan, dühös voltam magamra és a világra, és már készültem, hogy amikor majd végre találkozom azokkal, akik várnak, a „how are you doing?” után mérgesen kifakadok, milyen szörnyű az élet.

Aztán amikor eljött a pillanat, vettem egy nagy levegőt, és másképp döntöttem. Igen, határozhatok úgy is, hogy eddig pocsékul mentek a dolgok, de innentől kösz, jól vagyok.

A kedvességnek, tiszteletnek és az elismerésnek számtalan más formáját is tapasztaltam.