Kedves Dorka, tizenhét éves gyermekünk gyászolja egy barátját, aki balesetben hunyt el pár hónappal ezelőtt. Nem voltak nagyon szoros kapcsolatban, de együtt jártak edzésre az elmúlt két évben. Szerencsére az egyesületben kapott a csapat pszichológusi segítséget, viszont mi, szülők tehetetlennek érezzük magunkat.

Próbálunk beszélgetni, programokat szervezni, de nem találjuk az utat hozzá, nem nagyon tudjuk kicsalogatni a szobájából, jobb kedvre deríteni. Félek, hogy beleragad a depresszióba. Meddig érdemes várni, míg szakemberhez fordulhatunk?

Lehet, hogy a gyermek nem is érti, vagy akár mi sem értjük, miért érinti őt olyan mélyen ez a veszteség.

A kérdésre egyértelmű a válaszom: ha fölmerült, hogy segítség szükséges, akkor nem kell várni. Hitem és tapasztalatom szerint nekünk, szülőknek oszlopszerepünk van gyermekeink életében, egyik legfontosabb dolgunk, hogy megtartsuk és megtámasszuk őket.

Nem arra gondolok, hogy soha nem szabad meginognunk – irreális és embertelen elvárás lenne ez magunktól –, de ha úgy érezzük, valami elbizonytalanított, megborított minket, és bár próbálkozunk, sehogy sem tudunk visszatalálni a közepünkbe, akkor ideje segítséget kérni.

Hiszen hogyan tudnánk megtartani valaki mást, ha szét vagyunk esve?

Társas lények vagyunk, tehát arra is vannak a barátok, a családunk, szakemberek és a tágabb környezetünk – beleértve engem is, aki örömmel adok támaszt ezen a felületen, ha tudok –, hogy ne legyünk egyedül kríziseinkben, és persze örömeinkben sem.

Amikor először kísértem gyermekeimet gyászfolyamatukban, nekem rengeteget segített, hogy elkezdtem edukálni magam: könyveket, cikkeket olvastam a gyászról, hogy otthonosabban tudjak mozogni a témában. Nem gyászterapeutává kívántam válni. El voltam veszve egy helyzetben, és tudtam, először magamat kell megtalálnom ahhoz, hogy segíthessek.

Kapcsolódó: Ha gyászol a szerettünk, inkább kerüljük ezt a 7 mondatot!

A jelen esetről például beugrott egy írás arról, mennyire zavaros érzéseket hoz gyászolni valakit, akihez nem álltunk közel. Lehet, hogy a gyermek nem is érti, vagy akár mi sem értjük, miért érinti őt olyan mélyen ez a veszteség.

Nem voltak szoros barátok, de együtt edzettek, tanúi voltak egymás apró győzelmeinek és kudarcainak – serdülőkorban ezek a közösen átélt élmények gyakran jelentősebbek, mint a mély beszélgetések. A csapattárs elvesztésével a gyerek ismerős világának egy darabja is hirtelen eltűnt. A normális élet biztonsági hálója szakadt szét.

Segíthet az is, ha visszagondolunk, nekünk milyen érzés volt, amikor először esett szét a világunk – ha fölidézzük, hogy mi is túljutottunk már valószínűleg több erős krízisen az életünkben, azzal tudatosítjuk, hogy bár nem kellemes, mégis ez a normális. Ez segíthet nekünk abban is, hogy megerősödjön a hitünk és a bizalmunk, hogy a gyerekünk is képes lesz átjutni a nehézségen. Akár neki is föltárhatjuk korábbi megéléseinket, amikor nyitott (lesz) rá.

Nekem segített még az is,