Mennyivel jobb volt, amikor még úgy éreztük, hogy minden szerelmes dal rólunk szól, nézett fel elgyötörten Anna Livire. Dehogy volt jó, vágott vissza a barátnője, megint ez a buta nosztalgia. Persze, visszanézve valóban megszépülnek a szenvelgések, tette hozzá megvonva a vállát, és a könnyek nem annak tűnnek, amik, azaz a fájdalom és a tehetetlenség, a gyász és az üresség egyértelmű bizonyítékának, hanem csillogó köveknek, harmatnak meg egyéb giccses ostobaságnak.

Nem, nem volt jó siratni a régi lovagokat, akármit is próbálsz most szuggerálni magadnak. Anna megvonta a vállát. Nem is tudom, vett ki még egy kekszet a zacskóból, és már meg sem jegyezte, hogy bocs, Livi, hogy nem próbálok meg legalább kultúrembernek látszani, és kicsapni a falatokat egy tálcára, de akkor legalább úgy tűnt, valamiért szenvedünk, értelme van a megpróbáltatásoknak. Hogy ez egy komoly út, egy tesztpálya, aminek a végén, mert kell hogy legyen vége, ott lesz a jutalom.

A jól működő párkapcsolat, a család esetleg, nyaralások, meg minden olyasmi, amiről úgy hittük, nagyon boldoggá tesz majd minket. A dalok pedig úgy szóltak az elhagyásról, az árulásról, de még a magányról is, mintha a szerelmi tébolyda lenne az emberi szenvedések csúcsa.

Aztán elmúlnak ezek a dekoratív bánatok, és ott ülsz a tanulságokkal, meg a sokkal húsbavágóbb élethelyzetekkel. Ezek a következtetések persze nem valami egetverőek, ezt is tudom, fűzte hozzá Anna gyorsan. Ezért van, hogy nekem a húszas-harmincas éveink gyötrődései, amik, még ha ma súlytalannak is érződnek, sokkal, de sokkal jobbnak tűnnek.

De ezzel csak azt mondjuk, még ha utálatos is erről gondolkodni, szúrta közbe Livi, hogy ugyanott tartunk megint. Szóval, szerintem csak arról beszélünk, immár ezredjére nekifutva, hogy

így ötven felé még a rossznak is más lesz a minősége. A rossz is megromlik. De nem csak simán lejár a szavatossága!

Olyan lesz a rossz, mint amikor elmentem nyaralni, és véletlenül az egész lakást áramtalanítottam, örült meg Anna a hirtelen eszébe villanó hasonlatnak. Két hét után hazaérkezve már a lépcsőházban éreztem a szagot. Amikor kinyitottam a mélyhűtőt, majdnem elájultam. És a legyek! Pedig csak egyetlen szelet vöröstonhalsteak maradt a fagyasztóban.

Új minőséget kapott a romlás. Mostanában, látod, nem a szerelmes dalok nyomogatják meg a gombokat bennem, hanem véletlen odavetett mondatokban látok metaforát. Odavetett figyelmeztetést, baljós jelet. Tegnap például a bicikliszerelőnél, folytatta. Defektet kaptam a hátsó kerékre. Nem mentem rá szögekre, üvegszilánkokra, nem hajtottam át a királydinnyés útszakaszon, nem értem, mi történt, mondtam a szerelőnek.

Ő fél óra munka után felnézett, és annyit mondott: „Látom, hogy nem történt semmi váratlan tragédia. Csak éppen nem törődött a kerekekkel, nem fújta fel őket rendszeresen, így a belső saját magát emésztette fel.” Nem hiszem, hogy a fickó valami leckét akart volna adni nekem, mondta Anna. Mégis, egész nap ez járt a fejemben. Szólhatott a világ legszebb dala arról, hogy „ó, miért hagytál el engem”, de abból is csak annyit hallottam volna, hogy miért hagytam el – magam.

Én ugyanebben vagyok, sóhajtott Livi. De azért néha arra gondolok, csak azért van ez, mert kihegyezettek vagyunk. Azt szűrjük csak ki, ami igazodik az elképzeléseinkhez. Egyszer valaki megvédett a társaságban egy idegesítő nőt. Hogy ne bántsuk, mert azért sok mindenben igaza van.

És akkor jött a mondat, ami nekem megvilágosító volt. Hogy könnyű némi értelmet találni annak a mondandójában, aki sokat és összevissza beszél. Szóval minden igaz, és a visszája is, nevetett fel Anna. És hazafelé a biciklin már egészen jó kedve volt. Míg egy szög bele nem ment az első kerékbe.