Emlékeznek még Dolák-Saly Róbert dalára, amelyben Krisztina azt énekli-játssza-mantrázza édes kislányhangon: „Nem ér a nevem, káposzta a fejem…”? Aztán hirtelen tényleg nem ért a neve. Az ezredfordulón egy szerelem elragadta magával Amerikába. Állítólag időnként hazalátogatott, de színházban többé nem láttuk.

Ám a közösségi oldalán gyakran posztolt a világ különböző sarkaiból, fotókkal színesítve – mert érzékeny szemmel fényképez is. Néhány hete például Mongóliából jelentkezett: a csodaszép fotón egy lovon ül, és mintha kiszólna hozzánk a képből: „Mit szóltok ehhez a végtelen tájhoz? Itt aztán kézzelfogható, ki az úr. Nem mi, az biztos.”

Csend a világ tetején

– Azok a vidékek vonzanak, ahol még érintetlen a természet, ahova nem ért el a civilizáció. Hiszen percről percre pusztítjuk földünket – magyarázza élénken az amúgy szemlátomást befelé élő, zárkózott ember.

– Mongólia ilyen sarka a világnak. Iszonyú nehéz túra volt, életemben nem fáztam annyit, éjszaka ugyanis fagy, nappal meg hőségben vándorolsz, és háromezer méteren, az ember nem lakta hegyek között nincs menekvés, csak előre lehet menni. De megérte. Elmondhatatlan érzés állni a szabadon élő állatok között, balra egy elkóborolt jak, jobbra egy birkanyáj, miközben a hátad mögött eldübörög egy ménes. Mintha nem lenne gazdájuk ott az állatoknak, de ez nem így van, minden csorda tartozik valakihez, a nomád pásztorok egész éven át vonulnak velük a zöldellő legelőkre. Hogy miért fotóztam mégis a magányos jakot?

Mert az ember mindig kivetíti a saját belső világát. Bár én nem vagyok magányos, szeretek egyedül lenni, és tudok is.

A korral meg amúgy is együtt jár, hogy úgy érzed, már nem vonatkoznak rád a „csorda” szabályai… Egyszer együtt sétáltam azzal a jakkal – mélázik el egy pillanatra Krisztina. – A patak szemközti partján lépkedtünk, és mintha beszélgettünk volna egymással. Aznap éjjel arra lettem figyelmes, hogy a jak a sátor mellett áll, és vár. Barátra leltem – neveti el magát.

– Persze, lehet, hogy ezt csak hozzáköltöm… Kaliforniában is ez fogott meg – folytatja aztán. – A vad és kiszámíthatatlan, változatos természet. Akár egy színes, szélesvásznú film. Nem tértem magamhoz, hogy még pumát és medvét is látok… Vagy a Galápagos-szigetek. Az a rengeteg állat, pingvinek, fókák, teknősök háborítatlanul, akár a paradicsomban! Vagy amikor Alaszka fölött szállsz helikopteren.

Egyszer csak megpillantod magad alatt a hóborította, jeges hegycsúcsokat, és hirtelen megérzed, hogy itt még nem járt ember. És hiába pörög a propeller, végtelen csend van kívül-belül, akár egy szentélyben. Az ember hirtelen közel érzi magát a Mindenhatóhoz. Pont ezekre a csendekre lenne nagy szükségünk…

„Az életem rendezője is lettem”

Honnan az utazásszenvedély, a vagányság? – faggatom Krisztinát, végtére is nem sok nő barangol ismeretlen tájakon egy szál magában. Az édesanyjától, feleli határozottan. Mindössze tizenegy éves volt, amikor először elküldte külföldre egyedül. Feltette egy repülőgépre Svájc felé, a Boden-tóhoz egy gyerektáborba azzal, hogy oda fog találni, erős, bátor kislány. Ő attól kezdve minden évben külföldi táborokba indult, hol Moszk­vába, hol Berlinbe, hol Párizsba. Felfedezte Európát.

A vágyott Kelet: bhutáni gyerekek között

Tizenöt évesen már beíratták egy nyári nyelvi kurzusra Oxfordba, ami itthon szinte elképzelhetetlennek tűnt a hetvenes évek elején. De Kriszta más volt, mint a többi kislány. Független, erős és meglehetősen önfejű. A két vegyészmérnök szülő nem is igen bírt vele kamaszkorában. Rossz társaságba keveredett, „rosszfiút” szeretett, folyton botrányok voltak körülötte, árulja el. Szülei nem láttak más kiutat, beadták egy sárospataki gimnáziumba – ez esett a legtávolabb Veszprémtől –, hogy majd ott elfelejti a régi életét.

Még a leveleit sem adták át neki a kollégiumban. Felnőtt fejjel szerezte vissza őket, de azóta sem meri elolvasni, mondja szorongva, nehogy feltépjék a sebeket.

Azt élte meg akkor, hogy senki nem nyúl utána, senkinek nem hiányzik, még a szerelme sem ad hírt magáról.

Szörnyen magányosnak érezte magát. Nem véletlen, hogy érettségi után egyetlen cél vezérelte: soha ne kelljen visszatérnie a szülővárosába. 

 – Két egyetemre is jelentkeztem, bár igazából elképzelésem sem volt, mi szeretnék lenni – sorolja. – A színészet azért jött szóba, mert a gimiben szépen szavaltam. Végül a színművészetiről előbb jött meg az értesítés, hogy felvettek, a pécsi jogi karról csak egy héttel később. Úgy határoztam, a színészetet választom. Jó döntésnek bizonyult, a diploma megszerzése után hamar felfedeztek, öt évig voltam a Vígszínház és húsz évig a Nemzeti Színház tagja, olyan nagyágyúkkal dolgozhattam együtt, mint Béres Ilona, Sinkovits Imre vagy Őze Lajos, aki Lőrinc barátot alakította a Rómeó és Júliában, amelynek a címszerepét én játszottam.

De imádtam az Ahogy tesszük című Spiró-előadást is, amit Gaál Erzsébet rendezett, sikerült engem kimozdítania a komfortzónámból, amit egy művész nagyon szeret. Még talán egy-két szerepet tudnék felsorolni, ami igazán átmosott, mert egy színésznek, ezt a legnagyobbak is szokták mondani, ritkán adatik meg, hogy egy szereppel igazán azonosulni tudjon, és közel kerüljön ahhoz az ideához, amit a színészetről elképzelt. De nem ezért hagytam el a pályát – gondolkodik el. 

Krisztina az Égigérő fű című ifjúsági filmben (1979)

Hanem mert egy idő után szűknek éreztem. Nem bírom a kiszolgáltatottságot, és a színész iszonyúan kiszolgáltatott a színházának, a rendezőjének. Hiszem, hogy az élet tágasabb játékteret jelenthet ennél. Kapóra jött, hogy beleszerettem egy férfiba, aki 2000-ben elvitt magával Amerikába. A spirituális tanítómnak éreztem, és boldogan követtem. Amerika először nagy csalódást okozott. Minden idegen volt, még a fű illata is más volt San Franciscóban, ráadásul a házasság sem bizonyult tartósnak. De mivel mindig megálltam a saját lábamon, dolgos, szorgalmas ember vagyok, elkezdtem munkát keresni.

Tanítottam színészmesterséget, dolgoztam idősgondozóként, kertészként, kaptam részmunkaidős állást egy spirituális könyvesboltban, egy hónapra még favágónak is felcsaptam.

Az, mondjuk, terápiás célzatú volt, egy kudarcos színészi próbálkozásom után éreztem szükségét a kemény fizikai munkának. Akkor szakítottam magamban végleg a színészettel – legalábbis Amerikában. Ma már inkább világcsavargónak hívom magam, de azért időnként játszom is, most például két szerepet a Centrál Színházban. 

Egy szál hátizsákkal

Krisztina végül húsz évig élt San Franciscóban, pontosabban a mellette fekvő kócos, bohém egyetemi városban, Berkeley-ben, és azért vállalt el minden adódó munkát, hogy utazhasson. Előbb az észak-amerikai indiánok közé ment, aztán Mexikó kezdte érdekelni, később Dél-Amerika, Peru, Honduras, Ecuador felé indult. A sámánizmus nyomában járt.

A harmincas évei első felében érintette meg a spiritualizmus, amikor még Magyarországon élt. Akkor tette fel magának először a kérdést: miért élünk, miért születünk? És főleg: ki vagyok én?