Volt időm sokaktól meghallgatni, hogy Tünde és Artúr riporteri sikere az egy húron pendülésükkel magyarázható, mert bizony több hét telt el, míg a tervből találkozás lett. Közel annyit vártam rájuk, mint egykor a dán királyra, Frederikre, csakhogy esetükben nem a protokoll betartása volt időigényes, (színész)királyi allűrökbe sem ütköztem, a várakoztatás oka nagyon mai volt: Artúr három főszerepet kapott egymás után, mindegyik méltó, örömteli és fontos volt számára, tehát valószínűtlenül pörgős hónapokat élt át.
Minden délelőtt próba, este előadás, tisztességes felkészülés, nincs szabad másodperc, folyamatos a feszültség… Amikor végre szemben ülök velük egy budai kávézóban, a lelkem mélyén arra számítok, hogy Tünde ad valamiféle „női jelzést” arról, nehéz volt elviselnie a férje erőltetett menetét, ám a beszédes arc és a kék szempár teljes elfogadást tükröz.
Tünde: Jó, hogy Artúr nehéz évadában kevesebb szerep jutott nekem, mint amennyit elbírnék, mert volt szabad vegyértékem, hogy nyugalommal, kedvességgel, figyelemmel, mosott ruhával, finom étellel segítsem a férjemet, aki kegyetlenül hajtotta magát.
Artúr: Amikor javasoltam, találkozzunk később, azt sem tudtam, hogyan applikálhatok az életembe olyan napokat, amelyeken végre szöveget tanulhatok. Fiatalabb korunkban többször előfordult, hogy Tündének jutott három vagy több főszerep egy évadban, és mi akkor is, most is eredményesen segítettünk egymásnak.
Sikerekkel végződött a történet! Két remek előadást magam is láttam. Tanúsíthatom, hogy a Veres1 Színházban olyan telt ház volt, amikor a bölcs és ironikus Poirot-t alakítottad Az Ackroyd-gyilkosság című darabban, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni, a belvárosi FÉM Színházban pedig speciális élvezet volt együtt látni benneteket Cziczó Attila Ahol a svéd megpihent kedden című komédiájában. Tünde ezerféle arcát mutatta meg az általa megformált nőnek.
Tünde: Hálás vagyok Attilának, mert gazdagon árnyalta a női főszereplő személyiségét, lehetővé tette, hogy sok réteget bányásszak ki magamból.
Artúr: Élvezetes játék valamennyiünknek, miközben mi, férfi szereplők pontosan tudjuk, Tünde „kiragyog”…
Te is lubickolsz Poirot-ként vagy a kritika által megdicsért Mákfagyi című előadásban, a Rózsavölgyi Szalonban. Tudtommal Hárs Anna rád írta a férfi főszerepet…
Tünde: Jól fogadta a közönség is!
Eszembe jut rólatok a 17. század gyönyörű tánca, a menüett. Tökéletes összhang a partnerek között, te finoman előrelépsz, ő hátra, most te hagyod, hogy ő csillogjon, aztán ő teszi lehetővé, inkább téged csodáljanak. Megfigyeltem, a rádiós interjúitok is ezzel a technikával készülnek.
Artúr: Ösztönösen. Gyakran kihallom Tünde levegővételéből a Klubrádió kicsi stúdiójában, hogy kérdezni akar valamit, és én ehhez igazodom, akár a klímaváltozásról, akár József Attiláról van szó. Mindketten felkészülünk, néha egymástól függetlenül, és szerencse, hogy a szerkesztőnk, Gyürke Kata belőlünk (is) építkezik, például sok vers kerül a műsorokba.
Tünde: Élvezetes intellektuális társasjáték, amelyben nemcsak a világról tudunk meg sok újat, de egymásról is.
Somerset Maugham Színház című kisregényében egy sikeres színész házaspár számára olyan természetes a rivalizálás, mint a levegő. „Ki a number one?” Tündöklik az én, halvány a mi, szerintem ti épp fordítva működtök. Kollégákként jöttetek össze a Trisztán és Izolda próbáin, a Vígszínházban, amikor együtt toltátok egy előadás szekerét, ám azóta sok év telt el…
Tünde: De ahhoz kevés, hogy mi rivalizáljunk, ugyan! A vérmérsékletünk különbözik, én gyors vagyok, Artúr megfontoltabb, de az ízlésünk, az erkölcsi felfogásunk gyakorlatilag azonos.
Artúr: Mázlink van! Bizonyos párok nem illenek össze, mi viszont nagyon összeillünk. Ilyen egyszerű. Szerencsésnek tartom magunkat azért is, mert a nevelésről is hasonlóan gondolkodunk, mindketten a gyerekeinket tartjuk a legfontosabbnak az életünkben… Ezt nem beszéltük meg előre, így alakult, és ma sincs másképp, pedig a csemetéink már felnőttek.
Tünde: Két csodálatos emberrel áldott meg minket a jóisten! Egy év és három hónap van közöttük, a huszonhat éves lányunk építész, a fiunk a mi hivatásunkat választotta, járják az útjukat, keresik a helyüket, és nekem folyamatosan hiányoznak, hiszen már külön élnek. Jól döntöttünk Artúrral, amikor tudatosan szétválasztottuk a családot meg a munkát, és én otthon maradtam velük három évig. Közben úgy szerveztük az életünket, hogy az előadások befejezése után Artúr is részese lehessen az esti szertartásoknak. A fürdetésnek…
Artúr: …a mesélésnek…
Tünde: …a szegényemberünknek.
Artúr: Horgolt figurácska volt, nagyon sok, szórakoztató kalandja akadt, természetesen mi találtuk ki valamennyit, rengeteg erkölcsi tanulsággal.
Neked nemigen lehetett szeretni való szegényembered kiskorodban, hiszen nevelőotthonban nőttél fel. Nem vállalt az Afrikából származó édesapád, édesanyád pedig nem nevelt.
Artúr: Ahogy mondod. A múltamból adódóan nagyon erős vágyam volt, hogy biztos, boldog családom legyen, ami nem feledteti a gyerekkoromat. Nem is akarom elfelejteni, hiszen része az életemnek, ahogy azt sem, sokan segítettek nekem, és én szeretek élni. Hivatalosan Winkler a vezetéknevem, amit a nevelőszüleim iránti tiszteletből és hálából vettem fel, anyámra sem haragszom már, neki köszönhetem az életemet…
Okoz gondot a bőrszíned utcán, metrón, villamoson?
