Minap szembejött velem egy mém az elképzelés vs. valóság témakörében: a mindent látó és halló algoritmus nagyjából öt perccel azután dobta fel, hogy arról beszélgettünk a férjemmel, mennyire nem azt kaptuk mi, millenniálok, mint amire a tinikorunk csillámpónis eufóriájában számítottunk. A mém tökéletes volt: a tütüs-tiarás kislány Michelle-t ábrázolta, a Bír-lak legcukibb karakterét, és az őt megformáló, csaknem negyvenéves Olsen ikreket immár felnőttként, talpig feketében, amint kiábrándult tekintettel merednek a kamerába. „Ahogy a millenniálok kezdték, és ahol ma tartanak” – szólt a vicces képaláírás.
Amikor a kilencvenes években hirtelen ránk kacsintott a nagyvilág, azonnal fűt-fát ígért nekünk, fényes jövővel és határtalan kilátásokkal kecsegtetett. Most viszont itt állunk a felnőtt élet derekán, és nem értjük, mikor homályosultak el azok a kilátások, hova szivárgott a kiapadhatatlannak tűnő lelkesedés. Már nem is emlékszünk, mire vágytunk pontosan, csak azt hajtogatjuk, hogy biztosan nem erre.
(Fotó: Getty Images)
Kozma-Vízkeleti Dániel e heti Lélek rovatunkban említi az állapotfüggő felidézés nevű jelenséget, miszerint amilyen érzelmi állapotban vagyunk, csak az azzal egybecsengő emléknyomokhoz férünk hozzá. Én ezt azonnal le is teszteltem: miközben a kilencvenes évek előadóiról szóló cikkünket szerkesztettem, elindítottam a kamaszkorom kedvenc dalait tartalmazó lejátszási listát.
És lám, működött! Mire eljutottam a Coco Jambooig, a zene kikapcsolta a fásultságot, visszahozta a lendületet, és eszembe juttatta, miről is álmodoztam kiskamaszként.
Éreztem, hogy a világ olyan, amilyen, de kamasz énünk ebben is képes lenne felfedezni a varázslatot, és ugyanazzal a hévvel hinne a lehetőségekben – épp ezért nem árt néha átadni neki a terepet.
Remélem, a napsütés, az újságpapír zizegése, tapintása, illata a kedves Olvasót is visszaröpíti a gondtalan nyarakba – ahol talán tinikori önmagával is összefut.
