Mi hiányzik a háborítatlan, idilli környezetből? Hát egy újságíró és egy fotós! Már bőven benne járunk a nyári délelőttben, amikor a festői zalai dombok között kanyarogva elérjük Kendlimajorban a Ludvig Nemzetközi Művésztelep kapuját. A major Kisrécsén van, ami pedig Nagykanizsától nagyjából öt kilométerre – csak hogy belőhessük fejben a pontosabb elhelyezkedést. Szomszédság szinte alig, ellenben nyugalom és tücsökzene bőven.
A kapun belül feltárul a mesevilág: ahol huszonhat éve adják egymásnak a kilincset a képzőművészek, az óhatatlanul nyomot hagy egy szellős, barátságos ingatlanon. Vidám figurákkal megfestett falak, mókás és/vagy elgondolkodtató szobrok fémből és fából – de még a frissen vetett virágágyás is romantikusan kanyarodik, és aranyos kis piktogramok jelzik, hogy időről időre meg kellene öntözni az épp kikelő magoncokat.
„Összegömbölyödött a művésztelep”
Éppen jó időben esünk be egy korai ebédhez: nagyon finom gombaleves és sült camembert felett mesél nekünk Ludvig Zoltán képzőművész és felesége, Ludvig Klára a kezdetekről, és hogy azóta hová fejlődött ez a csodás kezdeményezés. Az elmúlt majd’ három évtizedben a Ludvig Művésztelep mára nemcsak a magyar kortárs művészet fontos helyszíne lett, hanem egy családi összefogással életre hívott, összetett kulturális vállalkozás is.
– Annak idején tulajdonképpen két család összefogásával „családi vállalkozásként” indult a művésztelep alapítványi háttérrel, majd céget hoztunk létre négy tulajdonossal. Az érdemi munkát évek óta a férjemmel és két fiunkkal végezzük szponzorok és önkéntes segítők támogatásával – meséli Klára, aki a művésztelep működtetésének gyakorlati részét viszi: a meghívók kiküldésétől a szállásszervezésig, a pályázati anyagok összeállításáig minden az ő kezében fut össze. Dániel építi az arculatot, Viktor a weboldalt kezeli. A művészek meghívása, a nemzetközi kapcsolatok építése és a szakmai programok összeállítása Zoltán feladata. A világ számos művésztelepét bejárta már, és tapasztalatait saját közegében, Kendlimajorban kamatoztatja.
A művésztelep helyszíne egy egykori falusi udvar, amelyet az alapító társ, Páli László – aki itt élte gyerekkorát – vásárolt vissza a kilencvenes évek végén. A bontásra ítélt istállóból kiállítótér, a nyári konyhából apartmanok lettek. 1999 és 2005 között évente kéthetes művésztelepeket tartottak itt, majd a kezdeményezés kibővült.
Kapcsolódó: Festők a moziban – 5+1 film, amit minden művészetkedvelőnek látnia kell
Mindenféle technika és stílus képviselteti magát a művésztelepen
2006-ban nagy beruházás vette kezdetét: megépült az új műterem, ahol immár egy légtérben dolgozhatnak a kurzusok résztvevői. Azóta a művésztelep tavasztól őszig szinte folyamatosan fogadja a vendégeket. Gyerekek, zenészek, keramikusok, képzőművészek váltják egymást. De a lényeg mégiscsak az, amiért itt vagyunk: a művésztelep. Minden évben harminc-harmincöt profi képzőművész is megfordul itt, a világ számos országából. Zoltán hosszú évek során, nemzetközi művésztelepeken ismerkedett meg azokkal, akiket érdemes meghívni.
– A művész technikája a legfontosabb – legyen egyedi, felismerhető – mondja. – És legalább ilyen lényeges a személyisége. Pozitív, nyitott ember legyen, aki képes másokkal együtt lenni, elfogadni a közösséget.
A művészek között különleges kapcsolatok szövődnek. Esténként hosszú beszélgetések zajlanak, többnyire ötletekről, alkotásokról. Van, hogy ellesnek egymástól egy-egy technikai megoldást, de ez nem másolás, inkább inspiráció. Egyikük úgy fogalmazott: „összegömbölyödött a művésztelep”, vagyis egymás hatására puhább, melegebb képek születtek.
Varázslatos kollekció
Tematikát sosem adnak az alkotáshoz.
– Aki húsz-harminc éve dolgozik egy saját képi világban, azt nem lehet beskatulyázni. Azért hívjuk, mert szeretjük, amit csinál, nem akarjuk korlátozni – mondja Zoltán. És hogy mi a közös nyelv? Van, hogy angol, német, francia – de sokszor egy sajátos, nemzetközi művésztelepi zsargon alakul ki, amelyben mindenki megérti egymást. A művészek sokszor hajnalig festenek, majd másnap reggel már újra ecsetet ragadnak.
Sokan magányos műteremből érkeznek, ahol egyedül dolgoznak. Itt viszont harminc emberrel találkoznak, beszélgetnek, inspirálódnak. A tábor egyébként látogatható: bárki bejöhet, körbenézhet, beszélgethet a művészekkel, de a részvétel mindig előre egyeztetett. A magyar alkotók mellett harminchat országból érkeztek már résztvevők, legutóbb például Örményországból és Dagesztánból is, így nemcsak a művészetek, a technikák, de a kultúrák is keverednek. Az évek során hat-nyolc vallás képviselői éltek itt együtt, teljesen zökkenőmentesen. Soha nem volt semmilyen probléma, sem feszültség, sem pedig konfliktus.
– Egyedül az étkezési szokások térnek el: van, aki nem iszik alkoholt, van, aki csak halat eszik. Ezeket mind figyelembe vesszük – mondja Klára.
A napirend kötetlen, mégis kialakul a ritmus: reggel nyolctól tízig reggeli, ebéd fél egykor, vacsora este hétkor – de senkit sem köteleznek semmire. A legtöbben úgysem akarnak elmenni sehová, annyira belemerülnek a munkába. A művészek átlagosan négy-öt alkotást hoznak létre; sokszor nagy méretű műveket, szobrokat is. A tábor végén egy-egy alkotást hagynak hátra – ezekből jön létre a művésztelep saját kortárs gyűjteménye.
Ez a kollekció ma már különleges értéket képvisel: több mint harminc ország művészeinek munkái találhatók meg benne, és évről évre bővül.
– Nem is szeretnénk eladni semmit, egyre inkább ragaszkodunk ezekhez a képekhez – mondja Zoltán. – Most már a gyűjtemény nyilvános bemutatásán gondolkodunk, akár helyben, akár a térség valamelyik kiállítóterében.
Akadt olyan budapesti galériás, aki lecsapott volna a legjobb darabokra, de Zoltán visszautasította:
– Ha csak a legjobb képeket vinné el, attól óriási hiányérzetem támadna. Ez a gyűjtemény nemcsak képek halmaza, hanem egy közösség lenyomata – minden ecsetvonás mögött ott egy történet, egy kapcsolat, egy emlék.
Kattints a képre és lapozz a többi fotóért!
„Mintha lenne negyven mestered”
Ebéd után körbesétálunk a művésztelepen. A szellős műteremben elmélyült, csendes munka folyik. Négyen-öten festenek, szinte szentségtörésnek érezzük, hogy megszakítsuk az alkotói folyamatot. Vannak, akik a műtermen kívül, a szabadban dolgoznak. Págyi Zsóka keramikusművész különleges látásmóddal közelít az anyaghoz: kombinálja a talált fát az általa készített kerámiával, így születnek meg sajátos szobrai.
A boldogság kék madarát ábrázoló kisplasztikái immár több mint huszonöt éve készülnek; apró tárgyak, amelyek által a látogatók is hazavihetnek egy darabot az itteni világból. Rendszeres meghívottként jön a Ludvig Művésztelepre. Zsóka Budapesten élt, de 2008-ban végleg Zalába költözött. A döntésben a telep légköre is fontos volt:
– Amikor először jöttem, azt éreztem, ide kell költöznöm – mondja. Göcsej dombjai, a természet közelsége, a közösség, a nagy beszélgetések, a gasztronómia és a művészet együttes jelenléte – ezt adja ez a hely Zsókának.
Katalin Bereczki-Kossack szintén visszatérő vendég. Éppen egy olyan rovarhotelt készít agyagból, amely szinte maga is élőlénynek hat. Munkája során gyakran fadarabokat, természetes elemeket kombinál égetett agyaggal, hol szoborrá, hol madárfészekké, vagy épp rovarhotellé formálva azokat.
– Ez a tárgy itt fog igazán élni, ebben a kertben – mondja az egyik agyagalkotására mutatva, amely földszínekkel festett, és különös repedésekkel válik teljessé.
A művésznő korábban húsz éven át dolgozott az afrikai Maliban, a dogon fazekasnőkkel. Ott tanulta meg az agyag valódi mibenlétét, a bányászatától az égetésig.
– Tanítani mentem, de aztán én tanultam tőlük – meséli. A kapcsolat akkor szakadt meg, amikor a régiót katonai diktatúra és zsoldoscsoportok vették uralmuk alá. Ma Németországban, Bajorországban él, de minden évben visszatér a Ludvig Művésztelepre.
– Itt végre csak az a dolgom, hogy dolgozzam – lelkileg is. Mert egy keramikusnak a lelke is dolgozik – mondja.
Verebélyi Diána ismert magyar képzőművész, Szentendrén él. Munkáin gyakran jelenik meg női arc vagy alak. Néhány éve egy német drogérialáncnak is készített fantasztikus óriásfestményt – a Széna téren lehetett megcsodálni –, de sok egyéb izgalmas művészeti projektben is részt vesz. Nemrég Prágába is meghívták egy eseményre, ahol élőben kellett festenie.
– Három órát kaptunk – meséli. – Előző este otthon megfestettem az alakot, a helyszínen pedig a konstruktív hátteret. Végül összeillesztettem a két vásznat. Mindez egy divatshow, sminkbemutató, DJ-k és rózsaszín koktélok között zajlott – látványos, modern performansz volt.
A Ludvig Művésztelepen azonban teljesen más atmoszférába csöppen. Diána három alkotást hagy itt minden évben, cserébe egy évre feltöltődik. A kollektív légkör különösen fontos számára:
– Ez egy magányos műfaj, mégis hatással vagyunk egymásra. Egy jó művésztelephez nemcsak jó művészek kellenek, hanem együttműködő emberek is. Ha valaki kilóg, megborul a harmónia. Ezért is tisztelem nagyon a szervezőket, akik három évtizede tudják fenntartani ezt a különös egyensúlyt.
Szőke Péter Jakab tizenegyedszer tölti a június egy részét a telepen. Az építész végzettségű művész 2006-ban váltott az építészetről a festészetre. Öt év alatt sajátította el a szakma legjavát.
– Ugyanarról szól az álmunk minden évben: alkotni valami igazán sajátot – mondja. – És minden nyár hoz új felismeréseket. Idén arra jöttem rá, hogyan tudom az absztrakt hátteret a figurális ábrázolással még jobban ötvözni, hogy a végeredmény egységesebb, mégis könnyedebb legyen. És ebben sokat segít, hogy megismerkedem a többiekkel: olyan, akárha az évek során lett volna harminc-negyven mesterem.
Az ismerkedés azonban nem csak a műteremben zajlik. A csodás vacsora – vajpuha tarja; szinte szétmállik az ember szájában – után vigadalom kezdődik. A művésztelep lakóiból alkalmi zenekar verbuválódik, és a házibuli során felszabadultan mulat a művészek nagy része – hogy aztán kora reggel már a műteremben, alkotás közben találja őket.
Kapcsolódó: Romantika keretben – 10 felejthetetlen csók a festővászonról
Fotó: Falus Kriszta
