A lakás, ahol éltünk, épp a buszforduló fölött húzódott. A késő éj gyakran kinn talált a teraszon, imádtam bámulni az érkező buszok kék fénnyel megvilágított utasterét. Olyan titokzatosnak tűnt, mintha ufókat szállítana a-ból b-be. De valószínűleg csak a késői műszakban végző vagy épp kezdő megfáradt szállodai alkalmazottakat hurcolta rendeltetési helyükre.
Éjfél körül már nagyon ritkán érkeztek buszok, hétvégén csupán egy, háromnegyed tizenkettő körül, azt még megvárom, döntöttem el, és irány aludni.
Indultam volna, de a busz késett. Márpedig új hobbimról, a buszszpottingról nem szívesen mondok le. Ezt a tevékenységet a pihent agyú angolok találták fel, csak épp a vonatokkal, és trainspottingnak nevezik – amikor mint horgász a parton, órákig állnak egy vasúti felüljáró közelében vagy egy hatalmas pályaudvaron, mondjuk, a londoni Victorián, és bámulják a vonatokat, szép sorban feljegyezve a számukat.
Sosem gondoltam volna, hogy engem épp a buszok fognak így lenyűgözni, de az élet ezt kínálta. Tehát lestem, de csak nem jött. Kimarad egy járat, létezik?
Vészesen közeledett az éjfél, az utcák néptelenek, sehol egy lélek.
Egyszer csak, a tengerparti sétányon, amelyre szintén ráláttam, megjelent két ember. Sötét volt, jótékony homály, inkább csak a körvonalaikból sejtettem, hogy egy férfi és egy nő igyekszik a promenádon álló, állítólag szerencsét hozó, bronzból öntött halász szobrához. A bronzhalász acélhálóján sok-sok lakat emlékeztetett minden arra sétálót, hogy a szerelem örök. Vagy legalábbis egy vakáció erejéig, reméljük, kitart.
Oh, ilyenek a fiatalok, gondoltam, képesek éjfélkor kirohanni a közeli szállodából, hogy biztosítsák szerelmük örökérvényűségét. Ahelyett, hogy jól kialudnák magukat – esetleg nagyot kufircolnának.
A pár kézen fogva igyekezett a sétányon, a nő tartott egy lépéssel előrébb. Észrevettem, hogy a férfi nem csupán lassabb, hanem egyenesen húzza a bal lábát. Sántít.
Ebben a pillanatban a falu templomának tornyában lakó harang, amelyet nemrég javítottak meg fél év némaság után, lelkesen ütni kezdte a tizenkettőt. Döbbenetesen üde csengés-bongásra állították be az elektromos hangszert, zenebonája a holtakat is valósággal felriasztotta.
A zenebona végére a pár megérkezett a mágikus szoborhoz, és a csendben hosszú csókban forrtak össze, ölelték egymást szorosan. Nem látta őket tán senki – rajtam kívül. Éreztem, ahogy kérgesedő lelkemet kikezdi a jelenet romantikája, és könnyekig hatódom: milyen szép ifjú pár, hogy szeretik egymást, istenem.
Végül a nő elővett egy lakatot, és mint csúcsdíszt a karácsonyfára, áhítattal felbiggyesztette a többi közé, a hálóra.
Csak amint kibontakoztak egymás karjaiból, és ácsorogtak a lámpafényben, fedeztem fel, hogy tévedtem. Dehogyis fiatalok.
A nő bő ruhát viselt, nagy rózsásat, kis fekete kardigánnal, a férfi világoskék ingben volt, és élére vasalt nadrágban. Mintha egy fogadásról érkeztek volna: megindítóan elegánsak voltak. A férfi ősz haja ritkásan tapadt a fejére, a nőnek kis kendő a fején, a fülét védhette az éles tengeri széltől.
Egy középkorú, vagy talán idősebb emberpár, akik kivárták az éjfélt, talán előtte már el is bóbiskoltak, talán megittak egy pohár bort a bárban, és aztán nekilódultak – így képzeltem –, hogy éjfélre odaérjenek, ahol az első csókjuk elcsattant.
Ma épp száz éve. Vagy csupán egy vagy tíz… Vagy ki tudja, hogy régi szerelem, vagy új, mindegy. Elképzeltem, ahogy a férfi leemeli a fogasról a vasalt inget, és komótosan gombolgatja, ahogy a nő az ünneplőruhához passzoló könnyű kis selyemkendőt az álla alatt gondosan megköti, arcát ellenőrzi a tükörben, és elindulnak.
Ahogy visszafelé sétáltak, már világosan láttam, hogy a férfi nehezen tartja a tempót, a nőre támaszkodik, komótosan ballagtak haza az évfordulóról. De akkor is annak láttam őket, amik voltak: szép, örökifjú pár.
