Párkány, Felvidék

Gyerekként olykor azt gondoltam, könnyebb lehet annak, aki az anyaországban, mi több, például Budapesten nő fel. Noha színmagyar mikrokörnyezet vett körül, okozott nehézséget, hogy egy számomra idegen nyelv szabott korlátokat. Kicsivel később jöttem rá, hogy a felvidékiség felmérhetetlen hozadékkal járt.

Markáns és sajátos identitást, könnyebb és rugalmas kapcsolatteremtő készséget, de legfőképp állhatatosságot, bizonyítási vágyat eredményezett. Mindig biztos voltam benne, hogy Magyarországon fogok élni, de roppant sokat köszönhetek a gyökereknek és az első tizennyolc évnek.

Riporter kerestetik

Amikor tizennyolc évesen megláttam a műsor hirdetését, azonnal tudtam, hogy jelentkezem. Kevés­szer éreztem valamit ilyen félreérthetetlenül. Alighanem fiatalos végletességgel, de halálos komolysággal mondtam, hogy ha a szakma nagyjaitól itt nem kapok érdemi biztatást, elengedem a riporteri álmokat.

Akkor felesleges erőlködnöm. Noha nem jutottam el a sorozat végjátékáig, a legelső adásban az akkori kulturális miniszterrel készített interjúm megváltoztatta az életem. A zsűri visszajelzése nyomán eldőlt, ezt fogom csinálni. Évekig annak a napnak a sikeréből táplálkoztam.

A sorsdöntő Riporter kerestetik

Csak exkluzív legyen

Tizenkilenc évesen az ember nagyot akar gurítani. Sikerült meg­győznöm egy orvosi műhiba következtében elhunyt kisfiú szüleit, hogy nekem beszéljenek először a tragikus esetről. Csak az exkluzivitás érdekelt. Meséltek, kitárulkoztak, én pedig könyékig merültem a családi drámában.

Hatásvadász riport lett belőle, híján voltam az ízlésnek és az arányérzéknek. Pár héttel később jöttem rá, hogy mit tettem. Ma is restellem. Hibáztam, de legalább korán megtanultam, hogyan nem szabad csinálni. Azóta minden érzékenyebb téma feldolgozásánál elrettentő példaként gondolok erre. 

Karikó Katalin és Zorán találkozása

Horvát János fejéből pattant ki az ötlet, hogy a világhírű tudóst érdemes lenne egy asztalhoz ültetni a legendás zenésszel. János kiszúrta, hogy Karikó Katalin dolgozószobájának falán évtizedek óta kinn lóg Zorán Gyémánt és arany című slágerének dalszövege. Mindez gyerekkora óta mottója, életelve, a nehéz perceinek sebtapasza.

Egy családtagon keresztül megkerestem a professzor asszonyt, aki a legnagyobb döbbenetemre tegeződve, szinte régi ismerősként válaszolt. Kiderült, hogy tökéletesen képben van, mindent tud rólam. Azonnal ráállt. Innentől fogva gyerekjáték volt a szervezés. A két ikon a Klubrádió Világtalálkozó című műsorában találkozott először. Szívmelengető, torokszorító óra volt. Megtiszteltetés, hogy ott lehettem. Egyszersmind egy életre megtanultam, hogy a valódi nagyság mindig szerény és póztalan.

Megvalósult álom

Hospice-ház

Az alighanem végstádiumos kamasz lány teste felfoghatatlanra zsugorodott. A betegség elképzelhetetlen pusztítást végzett. Egy gyermek hospice-házban forgattunk, vele interjúztam. Látszólag derűs volt, rezignáltan nézett ránk. Nem is tudnám leírni a tekintetét. Tán az volt a legbeszédesebb.

Az ott töltött nap, a szülők fájdalma kitörölhetetlenül bennem maradt. Szemtől szemben ott találkoztam először azzal, hogy van, akivel megbocsáthatatlanul kegyetlen az élet, és hosszú távon sem ismer könyörületet.  A hazaúton síri csend volt a stáb­autóban. Mindannyian tudtuk, milyen őrületesen szerencsések vagyunk. Meg azt, hogy a valódi bajok valahol ott kezdődnek, benn a házban.                        

Portréfotó: Nők Lapja Archívum / Fiala De Gábor, további képek forrása: Kadarkai Endre