Isten éltesse sokáig!
Köszönöm szépen!
Milyen volt az ünnepség?
Csodás! Visegrádon, egy szállodában ünnepeltünk. Szombat este volt a vacsora, másnap pedig délelőttig maradtunk. A legszebb, hogy a felvidéki és az erdélyi rokonság utódai, akik addig sosem látták egymást, ott találkoztak először. És olyan volt, mintha már huszonöt éve ismernék egymást. A legfiatalabb tízéves, én pedig a legidősebb. Ők mind az én fogadott gyerekeim és unokáim.
És hogy van így nyolcvanon túl?
Remekül! Föl kéne fognom, hogy mennyi idős vagyok, de hát ez nekem csak egy szám. Nem szedek gyógyszert, nincs magas vérnyomásom, nincs semmi bajom. Biztos jó géneket örököltem. De hiába a jó gének, ha nem vigyázunk magunkra. Azt hiszem, az a titok, hogy itt belül rend van. Ezt viszont mindenkinek magának kell megteremtenie. Persze a fizikai aktivitás is állandó része az életemnek.
Mindennap sétálok négy-öt kilométert, rendszeresen járok úszni, minden reggel tornázom.
Középiskolában pedig kosárlabdáztam. Balkezes bedobó voltam, amiből kevés van, én meg olyan jól tudtam dobni bal kézzel, hogy a válogatottba is meg akartak hívni.
És ha már az előbb a középiskolát említette, azt olvastam, hogy ott latinul tanult. Mire kellett az önnek?
A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba jártam, és azt szoktam mondani, hogy az én tanáraim még az átkos előtti átkosban végeztek. Tehát ők még egyházi iskolába jártak, és amikor én lettem középiskolás, akkor alig egy pár évvel voltak idősebbek nálunk. Latint meg azért tanultam, mert orvosnak készültem, és ahhoz kellett.
Orvosnak? Én azt hittem, színésznőnek…
Én nagyon sok minden akartam lenni. Gyerekkoromban rengeteget meséltek nekem. Bábszínházba jártunk, és emlékszem, négy-öt éves lehettem, amikor először operába vittek. A Traviatát láttuk az Erkel Színházban, majd a Coppélia című balettet az Operában – egyébként az Opera utcájában laktunk. Tátott szájjal néztem végig az előadást. Ahogy kijöttünk, azt gondoltam, én balerina leszek. A film és a cirkusz is nagy hatást gyakorolt rám.
Balatonon nyaraltunk, és egy kertmozi volt a közelünkben Zamárdiban. Ott mindennap két előadás volt, és egy héten keresztül játszották a Liliomfit. Én mindennap ott ültem a moziban, mindkét előadáson. Krencsey Marianne és Darvas Iván az álmaim netovábbját jelentették. Sosem voltam egy szépség, de kamaszkoromban szörnyen éreztem magam: a térdem, a könyököm háromszorosára nőtt, szemüveget kaptam – borzalmasan néztem ki.
Kapcsolódó: Kvíz – Mennyi mindenre emlékszel a régi magyar tévéműsorokból?
Teljesen magamba roskadtam: a színésznők mind szépek és kedvesek, én meg olyan vagyok, mint egy rút kiskacsa, teljesen esélytelen. Ekkor kezdett érdekelni a biológia, tíz- vagy tizenegy éves lehettem. Akkoriban minden általam ismert orvos kövér, beszédhibás és szemüveges volt, gondoltam is magamban, hogy akkor én orvos leszek! Sőt, sebész, aki a saját vakbelét is ki tudja operálni tükörből!
1963-ban aztán mégis a színművészeti főiskolára jelentkezett.
Igen, mert közben színjátszó szakkörbe is jártam, és állandóan szavalóversenyeket nyertem.
Azt tudom, hogy a főiskolán a harmadik rostán fennakadt, és mivel nem volt B terve, ezért valami munka után kellett néznie, így jött a tévé.
Apám egyik távoli rokona a tévénél dolgozott, gyártásvezető volt az ifjúsági osztályon, ő vitt be engem amolyan lóti-futinak. Akkoriban még sok műsor élőben ment, és volt egy próbatábla, amin pontosan látszott, hol milyen munka zajlik. Én pedig szépen beosontam a stúdiókba. Láttam Mezei Máriát, Kiss Manyit, Latinovitsot, Sinkovitsot, Bulla Elmát… Csak ültem a sarokban ott a sötétben, néztem őket, és arra gondoltam: én soha az életben nem leszek olyan, mint ők.
Azoknak, akik a főiskolai felvételin az utolsó rostán estek ki, elküldték az adatait máshova is. Így kaptam meghívást több helyről, de egyedül a rádióba mentem el, ahol azt mondták, hogy az én hangom egy negyvenéves nőé. Én meg nem mertem megkérdezni, hogy az miért baj, amikor úgysem látnak. Közben dolgoztam tovább a tévében.
Kudlik Júlia tévébemondó, Ősz Ferenc, Peterdi Pál és Mikes György humoristák a Magyar Rádió 6-os stúdiójában – a Magyar Rádió Kabarészínházának BÚÉK – 1972! című műsor felvételén (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
Aztán egy nap egy MTV-s boríték várt otthon: bemondói meghallgatás. Nem érdekelt, ám a kollégáim addig győzködtek, hogy végül elmentem. Huszonkilencen voltunk, egy fiú és huszonnyolc lány. A fiú megszökött, minket meghallgattak, és egyedül nekem mondták, hogy alkalmasnak találnak arra, hogy Fischer tanár úr beszédtechnika-óráira járjak. Jól jön majd a színészethez, gondoltam, hát elkezdtem járni.
Jól is jött, mert másodszorra felvették, de akkor már hiába.
Igen, mert közben a televíziótól szerződést ajánlottak, és párhuzamosan a bölcsészkarra is felvettek, ahova, tanulva a korábbiakból, szintén jelentkeztem levelező tagozatra, és én inkább ezt választottam. A színművészetin nem akarták elhinni, hogy nem akarok színésznő lenni. Az érettségi bizonyítványomat is csak nagy nehezen adták vissza, pedig a bölcsészkaron már nagyon hiányolták.
Venczel Verával és Esztergályos Cilivel együtt vettek fel,
és kiderült, hármunkat szándékosan külön osztályba tettek, mert állítólag annyit láttak bennünk. Kettejükből zseniális színésznő is lett – én biztos nem lettem volna az. Így lettem tévés. Bemondó meg azon prózai ok miatt, mert úgy gondoltam, szép ruhában ülni egy széken mégiscsak kényelmesebb, mint rendezőasszisztensként folyton színészeket hajkurászni, meg a kelléklistával lótni-futni.
1965-ben megkapta a Deltát.Hogyan történhetett, hogy egy ilyen komoly, tudományos-ismeretterjesztő műsor vezetését egy ilyen fiatal lányra bízták?
Előttem Lénárd Judit kolléganőm vezette a műsort, amely havonta egyszer jelentkezett. Aztán egy nap odajött hozzám Konrád József, aki a műsort rendezte, és megkérdezte, lenne-e kedvem vezetni. Azt se tudtam, miről van szó, de igent mondtam. Kaptam háromoldalnyi szöveget, amit hazavittem, megtanultam, másnap bementem, leültem, és fejből elmondtam. Mindenki megdöbbent, ez akkoriban forradalmi újdonságnak számított.
Soha semmit nem mondtam ki, aminek nem ismertem a jelentését.
Egy közeli kameraképen a szememen látszik, ha fogalmam sincs arról, miről beszélek. Ha nem értettem valamit, utánanéztem. Elmentem a csillagvizsgálóba, belenéztem a távcsőbe, és mindent megtanultam. Nem szégyelltem kérdezni. És ez így ment tíz-tizenöt évig, amikor is jött egy új főnök, és közölte, hogy többé nem vezethetem a műsort.
Kudlik Júlia 1975-ben (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
Azt mondta, hogy ez egy műszaki műsor, nekem pedig bölcsészdiplomám van. Elmentem Várhelyi Tamáshoz, aki a Deltához írta az összekötő szövegeket, és megkérdeztem, hogy mit kellene elvégeznem, hogy megfeleljek a főnök elvárásainak. Azt mondta, az általános mérnöki kar megfelelő lenne.
Nosza, be is adtam a jelentkezésemet a műszaki egyetemre.
De a tanulmányi osztályon kiderült, hogy mire elvégzem az új szakot, addigra elévül a marxista államvizsgám, amit még a bölcsészkaron szereztem, és újra le kell vizsgáznom belőle. Nincs az a diploma, amiért én még egyszer marxizmusból államvizsgázom, gondoltam, és nem kezdtem el a mérnökképzést.
Mi lett a Deltával?
A főnököt elküldték, én pedig maradtam, és csináltam összesen harminckét plusz egy évig.
A jó bemondó szintén holtig tanul? Csak azért kérdezem, mert járt teológiára is…
Az egész onnan indult, hogy teljesen véletlenül találtam egy oldalt az interneten, ahol azt írták, hogy egy év alatt el lehet olvasni a Bibliát, amihez egy útmutatót is adtak. Bele is vágtam, csak hát nagyon sok mindent nem értettem. Gondoltam egyet, és jelentkeztem teológiára. Utánajártam a feltételeknek, és
amikor kitöltöttem a jelentkezési lapot, láttam, hogy a korhatár hatvan év, én pedig hatvanhárom voltam.
Akkor írtam egy levelet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara akkori dékánjának, amelyben elmondtam, hogy nem vágyom vizsgákra, bizonyítványra, diplomára, csupán ismeretre, tudásra, szellemi, lelki elmélyülésre. Egy hét múlva megjött a válasz: nem kell beadni semmit, kérjek óralátogatási engedélyt a tanulmányi osztályon, a tandíj is feleannyi lesz így.
Lám, végül mégis kapóra jött a latin.
Nem gondoltam volna, de tényleg eszembe jutottak a szavak. Persze elővettem a latin szótárt, az idegen szavak szótárát, szinonimaszótárt, bibliaszótárt – szóval rendesen felkészültem. Aztán amikor Szvorák Katival 2013-ban megcsináltuk a Szeretettel című lemezt, a máriaremetei kegytemplom kertjében megtartott ősbemutatóra meghívtam a tanáraimat, és azt mondtam, hogy tekintsék ezt a lemezt az alternatív diplomamunkámnak.
Kapcsolódó: 2024-es interjúnk Endrei Judittal az aktív időskorról
Dalok és gondolatok egy olyan világban, ahol nem szeretik a szeretetet. A lemezzel aztán országjárásba kezdtünk, és a határon túli magyarlakta területekre is eljutottunk. Ebből lett életem legnagyobb élménye. Én negyven éven át a kamerán lévő fekete csövön keresztül próbáltam kommunikálni, ahol se arcokat, se reakciókat nem láttam. Most viszont ott ültem az emberekkel szemben, és – a sokadik előadás után – már tudtam, a szöveg melyik pontján változik meg az arcuk.
Szinte látni lehetett, ahogy történik bennük valami. Ez számomra nagyon erős katarzis volt. Máig emlékszem egy kárpátaljai templomi előadásra, amelynek a végén az emberek állva, sírva tapsoltak. Katival egymás kezét fogva hajlongtunk, és sírtunk mi is. Azt hiszem, előadóművészként ennél nagyobb elismerést nem is lehet kapni.
Fantasztikus pálya áll ön mögött, tele nagyszerű műsorokkal, emlékezetes előadásokkal, amelyek mellé egy könyv is csatlakozott: nemrég jelent meg A szólás mestersége című önéletrajzi ihletésű műve sok képpel.
Eszem ágában sem volt könyvet írni, de régóta nagyon baráti, jó viszonyban vagyok Bencsik Gáborral, a felesége Bocz Bea, az én szövéstanárnőm…
Tehát szőni is tanul…
Sőt, csipkét verni is megtanultam, engem sok minden érdekel. Ami pedig a könyvet illeti, sokat utaztunk együtt Gáborral a Mari története című regénye kapcsán, és közben az autóban beszélgettünk, történeteket meséltem neki az életemből. Egyszer azt mondja nekem, hogy mi lenne, ha mindezt megírnám egy könyvben. Dehogy írom meg! De írjam csak meg, mondta, és ő kiadja. Addig mondogatta, hogy végül ráálltam.
Azt értem, hogy miként szánta rá magát, de miért írta meg a könyvet?
Kudlik Júlia: A szólás mestersége, Magyar Mercurius, 2025
Tulajdonképpen két okból. Az egyik, hogy amikor 2022-ben megkaptam a Sára–Csoóri-életműdíjat, akkor a díjátadó előtt mindenkivel felvettek egy monológot, amit lejátszottak, mert így egyszerűbb volt betartani az időt. Amikor pedig megkaptam a díjat, ott álltam két lépésre a mikrofontól, és azon gondolkodtam, odamenjek-e, mert lett volna még mondanivalóm.
Szerettem volna megköszönni a kollégáimnak – a még élőknek és a már égi születésnapot ünneplőknek is –, de végül nem mertem megtenni. Később mindenki azt kérdezte, miért nem mondtam el. Na igen, utólag mindenki okos. Ez volt az egyik oka annak, hogy végül megszületett ez a könyv a nyolcvanadik születésnapomra.
A másik pedig az, hogy rájöttem, ebben az országban ugyan mindenki magyarul beszél, halljuk is egymást, de nem értjük.
Nekem negyven évig a beszéd volt a hivatásom, ha csak egy kicsit is tudok segíteni abban, hogy valamennyire megértsük egymást, azt kutya kötelességem megtenni. A múltam miatt, az emberek miatt, meg a magyar nyelv miatt. Ezért is lett A szólás mestersége a könyv címe.
Gratulálok hozzá, tényleg szép ajándék a nyolcvanadik születésnapra. És ha már itt tartunk, az első után lenne kedve egy következő nyolcvanhoz is?
Hát hogyne lenne! A kor csak egy szám, a lélek nem öregszik, örökre megmarad.
Kapcsolódó: Szegő András 2016-os interjúja Kertész Zsuzsával
Fotó: Zsólyomi Norbert
