Évszázadokon át minden festő ugyanúgy festette le önmagát: bátran szembenézve a közönséggel, jelezve, hogy büszkék arra, amit létrehoztak. Artemisia Gentileschi 1638-as önarcképén azonban alig látjuk a festőnő arcát, mert nem felénk fordul. A vászonra néz, amin épp dolgozik, jelezve, hogy nem ő a fontos, és nem is mi. Hanem a művészet.

A reneszánsz idején kedvelt festészeti módszer volt elvont fogalmakat emberi formában megjeleníteni. Ehhez a legrészletesebb utasítás Cesare Ripa Ikonológia című művében lelhető fel, amit imádtak a korabeli nemesemberek. Ripa leírása szerint a festészet allegóriája „egy gyönyörű, fekete hajú nő, akinek kócos haja csigákba csavarodik, ívelt szemöldöke mutatja fantáziadús elméjét, és egy aranylánc van a nyaka körül, arról egy maszk lóg, amire azt írták: Utánzás. Az alak egyik kezében ecsetet tart, a másikban palettát”.

Artemisia – aki maga is gyönyörű, fekete hajú, ívelt szemöldökű nő volt – kapva kapott hát az alkalmon, és olyat tett, amit egyetlen férfi kollégája sem tudott utánacsinálni. Önmagát festette meg a festészet allegóriájaként, ami valóban zseniális fogás volt, hiszen ezzel azt sugallta, ő a legjobb, ő maga a festészet. Ezért festette hát a kibomlott kontyot, és a nyakában lógó maszkos láncot.

Mindez a felületes szemlélő számára semmit sem jelent, de azok, akiknek fontos volt a festészet, nagyra értékelték ezt a kis intellektuális játékot, amivel hangsúlyozhatta: ér annyit, mint a férfiak.

Önarckép, 1638 – Ez a kép londoni tartózkodása alatt készült, amikor csatlakozott apjához, hogy együtt fejezzék be a Greenwichben készült mennyezetképeket

A női tapasztalat más

„Egy nő neve kétségeket ébreszt mindaddig, amíg meg nem látják a munkáját” – panaszolta egy levélben 1649-ben. Pedig ekkor már negyven éve a szakmában dolgozott olyan megrendelőknek, mint Toszkána nagyhercege, II. Cosimo de’ Medici; II. Fülöp spanyol király; Ausztriai Mária és I. Károly angol király. Ő lett a firenzei művészakadémia első női tagja.

Annyira elismert alkotó volt, hogy kortársai verseket írtak a tiszteletére, érmét vertek a dicsőségére, és festőtársai versengtek, hogy lefesthessék a portréját. Mindezek ellenére az embereknek újra és újra nehezükre esett elhinni, hogy nőként képes ugyanolyan jó vagy talán még jobb képeket festeni, mint a férfiak.

Kapcsolódó: Női festőművészek, akiket muszáj lenne ismerni – 2. rész

Tizenhét éves volt, amikor először vádolták csalással. 1610-es festményén egy népszerű barokk témát láthatunk: Zsuzsanna és a vének történetét. A saját kertjében fürdőző fiatalasszonyt meglesi két férfi, és megfenyegetik, hogy tönkreteszik a jó hírét, ha nem hajlandó a kedvükre tenni. Artemisia Gentileschi kortársai, a férfiak, mind ugyanúgy fogtak a témához. Zsuzsanna az ő értelmezésükben magát kellető, érzéki, csábító nő, aki élvezi a figyelmet. Artemisia hősnője azonban egészen más.

Egy olyan nőt látunk a képen, aki megijed, amikor rádöbben, hogy figyelik, és egyáltalán nem örül a kukkoló vénemberek ajánlatának. Ez az első alkalom a művészet történetében, hogy egy nő szempontjából láthatjuk, milyen érzés áldozatnak lenni. A végeredmény olyan friss, izgalmas kép lett, amiről senki nem akarta elhinni, hogy egy tinilány alkotása – és nem az apjáé.

Ez volt az oka annak, hogy aláírta ezt a képet, noha ez akkoriban nem volt jellemző. Nagy szerencse, hogy ezt a szokását egész életében megtartotta, különben a neve teljes feledésbe merült volna.

Zsuzsanna és a vének, 1610 – Ez volt az első festmény, amit tizenhét évesen készített (Kép: Wikimedia Commons)

Megnyerte a pert

A művészet rejtelmeibe édesapja, Orazio Gentileschi vezette be, aki maga is festő volt – de nem túl szívesen tette. Elsőszülött lányát ugyanis eredetileg apácának szánta. Ám mivel felesége, Prudenzia legkisebb gyermeke szülése közben meghalt, az akkor tizenkét éves Artemisiát bízta meg a háztartás vezetésével és három öccse felnevelésével. Emellett persze a műhelyben is segítenie kellett. Ez utóbbi soha nem volt teher a kislány számára, és hamar kiderült, mekkora festői tehetség lakik benne.

Kapcsolódó: A fotográfia történetének női úttörői

Elterjedt tévhit, hogy Orazio azért hívta a házukba Agostino Tassit, hogy az megtanítsa a nála tizenhárom évvel fiatalabb Artemisiát a perspektivikus ábrázolás titkaira, de ez nem igaz. Valójában a két férfi együtt dolgozott akkoriban Scipione Borghese bíboros nyári palotájának freskóin, és ez volt az oka annak, hogy Tassi szabad bejárást kapott a Gentileschi-házba. Artemisia azonban soha nem maradt vele egyedül. Mindig vele volt gardedámja, egy bizonyos Tuzia Medaglia, aki pár hónapos gyereke gondozása mellett vállalta ezt a feladatot.

Amikor azonban Tassi azt mondta, hagyja el a szobát, megijedt, és engedelmeskedett a férfinak.

Bár Artemisia minden erejével védekezett, a férfi megerőszakolta a tizennyolc éves lányt.

Tassi egy évig hitegette, hogy elveszi feleségül, és helyreállítja a becsületét, ám végül az apa, Orazio türelme elfogyott, és beperelte a férfit. A hét hónapig tartó per során mindkét érintett fél teljesen más történetet adott elő, ezért Artemisiát kínvallatásnak vetették alá. Az, hogy ennek hatására sem változtatott a vallomásán, meggyőzte a bíróságot. A férfit bűnösnek találták, és ötévnyi börtönre ítélték, de pár hét után pápai kegyelemben részesült.

Artemisia jó hírét csak a házasság hozhatta rendbe, így gyorsan hozzáadták egy Pierantonio Stiattesi nevű festőhöz, akivel Firenzébe költözött. A férfi nagylelkű hozományt kapott, Artemisia pedig egy ajánlólevelet, amit apja Toszkána nagyhercegnéjének címzett: „A lányom három év alatt olyan képzett lett, hogy megkockáztatom, ma már nincs párja. Művei a festészet olyan szintű megértésről tanúskodnak, amelyet talán még a szakma vezető mesterei sem értek el” – írta büszkén Orazio.

Firenzében új élet várt rá

A legtöbb film, regény, színdarab, ami Artemisia életéről készült, itt véget is ér, hangsúlyozva, hogy ezek után festette meg híres képét, ami Judit és Holofernész történetét ábrázolja. Ez azonban csak féligazság. Artemisia élete során tucatnyi alkalommal vitte vászonra, de ebben semmi meglepő nincs. Népszerű történet volt ez akkoriban a festők között, mások is feldolgozták. Ráadásul az a bizonyos nagyon véres, brutális, kegyetlen verzió, amit mindenhol a történet mellé társítanak, harminc évvel a per után készült.

Tény, hogy Judit arcvonásai feltűnően hasonlítanak Artemisia Gentileschiéire, de ez nem szokatlan tőle. Szinte minden képén felhasználta magát mint modellt, mert a vevők szerették őt is a vásznon látni.

Azt azonban egyetlen kortárs sem állította, hogy Holofernész arcában Tassi arcvonásait láthatnánk. Ez csak a későbbi korok kitalációja. Persze csábító a gondolat, hogy Artemisia az ecset által állt bosszút a férfin, aki meggyalázta, de hiba lenne azt gondolni, hogy ez volt élete legfontosabb, mindent meghatározó élménye. Ezzel ugyanis figyelmen kívül hagynánk mindazt, ami ezután történt. Márpedig Artemisia igazi kalandjai csak ekkor kezdődtek.