Nyár van, görgetjük a telefonunkat, látjuk mások nyaralós fotóit és bikinitestét. Irigység mindig is létezett, de a közösségi média felerősíti ezt a jelenséget. Régebben mivel kellett számolni? A szomszéd füvét láttuk, és hallottuk az ismerőseinktől, hogy hova utaznak, mit csinálnak. Most viszont millió idegen ember fénypontjaiba látunk bele, hiszen jellemzően csak ezt mutatják meg magukból: mindenki vidám, koccint valahol, vagy csodás naplementét néz. Ez egy olyan ingeráradat, amelyben szinte lehetetlen, hogy ne éljünk meg átmeneti frusztrációt.

Valódi és gerjesztett vágyak

Az irigység egyfajta fájdalom, amit azért tapasztalunk, mert a másiknak van valamije – ez lehet egy lehetőség, élmény, élethelyzet is –, ami nekünk nincs, és nagyon vágyunk rá. Önmagában az, hogy a másik rendelkezik valamivel, amivel mi nem, még nem vált ki irigységet, hiszen nem feltétlenül vágyunk arra a valamire.

Ha például valaki irtózik a víztől, hiába látja a gyönyörű óceánjárót egy ismerőssel a fedélzetén, ettől nem lesz rossz érzése, hogy miért nincs ő is ott. Ha viszont valaki magányos, és társra vágyik, nehezen élheti meg, ha szerelmespárokat lát a neten, és elkezdhet afelé torzulni a gondolkodása, hogy mindenkinek sikerül, csak neki nem.

Ez már fájdalmas élmény lehet, mivel olyan dolgokkal szembesít, amik hiányoznak az életünkből, de nem találjuk az odavezető utat.

Fontos tudatosítani, hogy ha valami irigységet vált ki belőlünk, az még nem jelzi százszázalékos biztonsággal azt, hogy számunkra az a dolog valóban nagyon fontos. Léteznek úgynevezett gerjesztett vágyak: például a közösségi felületeken azt látjuk, hogy az emberek egy utazáson vagy helyszínen nagyon vidámak, és hipp-hopp elhisszük, hogy az kell nekünk is a boldogsághoz.

De nem kapirgáljuk meg jobban, hogy ez valóban fontos-e, hanem csak duzzadnak bennünk ezek a benyomások. Ilyenkor érdemes önvizsgálatot tartani, és a mélyére nézni, mire is vágyunk valójában.

Irigység esetén vizsgáljuk meg, mi az, amit a másik valószínűleg megtett ahhoz, hogy ezt elérje, mi viszont nem (Fotó: Getty Images)

Tehetetlenség helyett cselekvés

Ha a hiányérzet és a vágyakozás valós, a következő kérdés, hogy mit kezdünk vele. Mit élünk meg akkor, ha megfogalmazzuk magunkban, hogy A-ból B-be szeretnénk eljutni, ami jelentheti akár egy tárgy megszerzését vagy egy élethelyzet elérését.

Ha úgy ítéljük meg, hogy nekünk ez nem sikerülhet, tehát tehetetlenséget vagy eszköztelenséget érzünk, nagy eséllyel úgy próbáljuk meg ezt a feszültséget csökkenteni magunkban, hogy elkezdjük a vágyott dolgot leértékelni: „Á, valószínűleg nem is olyan jó!”, „Lehet, hogy szép, de biztosan nem boldog!” Leértékeljük magát a célt, vagy azt a személyt, aki mindezt megéli. A lehúzás viszont azon túl, hogy pillanatnyilag megszüntetheti a feszültséget, semmilyen jó élményt nem hoz nekünk, és nem késztet fejlődésre.

Irigység esetén a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy belátjuk, az adott dolog nekünk igenis fontos, és megvizsgáljuk, mi az, amit a másik valószínűleg megtett ahhoz, hogy ezt elérje, mi viszont nem. Illetve

azt is gondoljuk végig, mi az, amit nem kellene csinálnunk, mert akadályoz abban, hogy az adott célt elérjük.

Érdemes tehát átbillennünk a cselekvés oldalára. Ha például valakit szakmailag irigylünk, nézzük meg, ő mi mindent tett, hogy elérje a célját: milyen áldozatokat hozott, hány ajtón kopogtatott be, milyen továbbképzést végzett el. Innentől kezdve szorongásunk csökken, hiszen a tehetetlenségből elmozdultunk a „mit és hogyan tegyek” gondolatáig.

Ha egy nyaralási úti célra irigykedünk, nézzük meg, mi kellene ahhoz, hogy mi is eljussunk oda. Nyilván pénz is. Ahhoz, hogy annyi pénzt keressünk, mit kellene tennünk? Megér-e nekünk egy ilyen utazás annyit, amennyit túlórázni kellene érte. Ha igen, mert ez az utazás életünk álma, akkor lehet, hogy megéri a túlórákat, és hogy hónapokig erre tegyünk félre. De az is lehet, hogy arra jutunk, ennyit nem ér meg nekünk. De akkor innentől ez már nem irigység, hanem egyfajta belátás.