Bodó Ivánnal a siófoki vitorláskikötőben azon a kishajón beszélgetünk, amelyen több hónapig lakott a járvány alatt, az őszi hidegben, hogy a közelben élő édesanyjának naponta vihessen ebédet. A vacsoráját a Balatonból horgászta. Iván legendás halászdinasztia sarja, munkája és élete ezer szállal köti a tóhoz. Dédapja még Füreden született; azt, hogy miért költözött át a déli partra, Siófokra, nem őrzi a családi legendárium, Iván szerint szerelmi bánat lehetett az oka. Ami biztos, hogy áron alul adta el a birtokait, haragudtak is rá a fürediek, mert ezzel leverte az ingatlanárakat. Előbb hajóvezető lett, de nyugdíjba már a siófoki halásztelep éléről ment. Iván nagyapja szintén hajózott, ő dolgozott a Dunán is.
– Gyerekként apai nagyapámra úgy tekintettem, mint egy nagy mesemondóra – idézi fel ötvenhét éves házigazdánk. – Ebéd után elvonultunk a szobájába, ahol szájtátva hallgattam időnként münchhauseni magasságokba ívelő történeteit a Balatonról, a hajózásról, a halászatról. Mesélt a búvárkodásairól és a háború pusztításai elől víz alá süllyesztett, majd felszínre emelt hajókról is. Aztán háromnegyed kettőkor bekapcsolta a rádiót, és kezdetét vette az időjárás- és vízállásjelentés. Miközben hallgatta a laikusok számára monotonul unalmas adatokat, képzeletben újra hajózott a Dunán. Regensburg magasságában többnyire elaludt.
Apja megszakította a családi hagyományt, és a tanári hivatást választotta. Iván szülei iskolában dolgoztak: édesanyja közgazdasági vezető volt, apja igazgatóhelyettes, legalábbis egy ideig, mert azt nem szerette, szívesebben foglalkozott inkább a gyerekekkel.
– Édesapám végtelen alázattal, szenvedéllyel és szeretettel tanított. Néha én is beülhettem az óráira, amikor egyik nagymama se tudott rám vigyázni, és a hátsó padból figyeltem, ahogy elvarázsolja a diákokat – mondja. – A legszerencsésebb tanítványa én voltam, mert engem haláláig tanított. 2007-ben pünkösdi zápor hullott az égből, az eső kopogott az ablaküvegen, amikor beszaladtam hozzá a kórházba. Mellette lehettem, miközben átvitorlázott a túlsó partra.
A compó a barátja marad
„Horgásztársam, mondd, akarsz-e lenni?” – kérdezgette az apja, Iván pedig mindig igennel felelt. Az első horgászélményét négyévesen élte át. A motorcsónakban várták a kapást, és a csalisdobozzal játszott, amikor hirtelen megindult az úszója a nád felé. Ijedtében eldobta a nyitott dobozt, és a kukacok a fenékdeszkán nyüzsögtek. Az anyukája szívesen tartott velük, amíg a fiúk horgásztak, napozott és olvasgatott. A nyolcvanas évek elején Iván kisdiákként eljutott az NDK-ba egy horgásztáborba, ahol rendeztek horgászversenyt is.
Az agrármérnöki diploma után Szarvason megszerezte a halászati szakmérnöki oklevelet is. 1992 óta a Balatoni Halászati Részvénytársaságnál dolgozik. Vezetett tógazdaságot – ahol többek között compó-, illetve sudárponty-szaporítással és ivadékneveléssel foglalkozott –, irányított horgásztavakat, jelenleg a cég siófoki tóegységének vezetője. Napi feladatai mellett nagy figyelmet szentel a gyermekek természettudatos nevelésének. Előadásokat és interaktív foglalkozásokat tart iskolákban, könyvtárakban, gyermektáborokban és Balaton-parti rendezvényeken. Balatoni halmesék és Naplóm a halásztanyán című könyveiben annyira élvezetesen mesél a horgászok és a halak világáról, hogy az olvasók, kicsik és nagyok, azonnal nyúlnak a pecabotért.
„Mindent a halaknak köszönhetek. Közel ötven éve köztük élek, velük öregszem” – írta Balatoni halmesék című könyvében, amelyben felidézte az első compót is, amit gyerekként még édesapjával fogott. „Simogattam zöld hátát és aranyló hasát, megpiszkáltam két bajuszkáját, néztem narancssárga íriszű szemét, és feltettem azt a kérdést, amit ma már nagyon röstellek: »Apuci, a compónak milyen íze van?« És hazavittük a majdnem háromkilós halat, ami akkoriban vezette volna a horgászrekordlistát, ha beküldjük a képet, amin én, a tizenéves kissrác ölelem őt.” Később már a siófoki halásztelepen dolgozott agronómusgyakornokként, amikor a helyi halászok hét compót hoztak a halraktár körszámlapos mérlege elé. Pápai Bandi bácsi, a halboltossá nyugdíjazott legöregebb halászmester azonnal ott termett, hogy eladja őket az ínyenc törzsvásárlójának. Ivánban megszólalt a lelkiismeret – ami a régi nagy compójuk sorsa miatt bántotta –, és megkérte a többieket, hadd szaporítsa inkább tovább a halakat az egyik tavacskában. Később azonban egy pézsmapocok járatán át a tó vize fél métert apadt, és a hét compó elpusztult. „Fűbe rogyva szidtam a pockot, önmagamat, és öklömet összeszorítva markoltam azt a keservet, amit szomorú tehetetlenségében érezhet az ember” – árulta el a könyvében. Addigra viszont az utódok már megszülettek! Néhány év alatt a compók száma százezerre duzzadt. „Amíg élek, a compó a barátom marad, és mindenkit lebeszélek e nem túl szálkás halfaj emlékeim szerint valóban finom ízéről.” Amikor meglátogatjuk, Iván nyakláncát apró compó díszíti.
Kitárt karral ölelni az életet
A szakközépiskolában még megmosolyogta, aki verset írt, negyvenéves korában viszont rákapott arra, hogy az SMS-eit rímekbe faragja. Belekóstolt a költészetbe. Egyszer, miután a hajón meghallgatta, ahogy Latinovits Zoltán elszavalja A négyökrös szekeret, a videók között felugrott egy Bessenyei Ferenc-interjú, Iván rákattintott arra is.
