Kedves Dorka, harmincnyolc éves vagyok, két gyermek (két- és négyévesek) édesanyja. Imádom a gyerekeimet, de közben úgy érzem, már nem tudom, ki vagyok azonkívül, hogy az anyjuk. A gyerekek születése előtt teljes munkaidőben dolgoztam a marketing területén, nagyszerű baráti köröm volt, utaztam, könyveket olvastam, és olyan hobbikat űztem, amelyek miatt úgy éreztem, hogy élek. Most a napjaim játszóterezéssel, mosással, étkezéstervezéssel és az „Anya, kérek…” száz változatának kiszolgálásával telnek. A férjem próbál támogatni, de nem igazán érti – neki megvan a karrierje és a családban is a helye. Én viszont úgy érzem, eltűntem mindenki más igényei mögött. Hogyan szerezhetem vissza magam?

Az állandó gondoskodás rendkívül erősen megterhelő érzelmi munka. Nemcsak szülők, hanem más hozzátartozóról gondoskodók, segítő szakemberek, illetve magukat a munka alá rendelő emberek is gyakran jutnak oda, hogy egy idő után nem találják, igazából kik is ők. Identitásunk elvesztésének érzése sokszor akkor jelentkezik, amikor adási igényeink meghaladják az erőforrásainkat. Az egyensúly visszaszerzése – hogy úgy tudjunk figyelni kifelé, hogy közben saját magunkat sem veszítjük szem elől – arról szól, hogy újra integráljuk magunkat a saját életünkbe. Mindenkinek más ez a folyamat, ahogyan egyéni az is, mi szükséges ahhoz, hogy kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat, így konkrét tanácsot nem tudok adni – viszont, remélem, inspiráló ötleteket igen.

Érdemes reálisan fölmérni a lehetőségeinket. Legtöbbünknek a lépésről lépésre történő változtatás a megoldható és egyúttal fenntartható módszer. Mintha legóvárat építenénk. Mi lehet nekünk az első kocka? Nekem volt olyan életszakaszom, hogy napi egy TED-előadás (nem több mint tizennyolc perc) megnézése volt a saját magamra fordított időm, hogy érezzem, vannak még működő, nem anyai területet ellátó agysejtjeim. Tizenöt perc napozás az ablakban, egyedül a reggeli kávéval? Kora este fél óra séta? Ilyenkor akár kicsit a mélyére is nézhetünk a nehézségünknek. Vajon van-e bűntudatunk, ha nem a szeretteinkkel vagy a munkánkkal foglalkozunk? Ha adunk a lelkünk egyensúlyára, az nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk hozzátartozóinkat, hanem azt, hogy eléggé szeretjük őket vagy a munkánkat ahhoz, hogy önmagunk teljes, vibráló változataként akarjunk jelen lenni, ne csak egy túlélési üzemmódban működő valakiként.

Érdemes megpróbálni, mozdít-e valamit, ha változtatunk az öltözködésünkön. Ha megvannak a régi ruháink, kiegészítőink, elkezdhetjük újra azokat hordani. Külsőnk meghatározza a hangulatunkat, így eszköz annak alakítására is. Jelzés lehet önmagunknak: „Itt vagyok, ez is én vagyok.”