Szél korbácsolta prérik, hosszú vágták a perzselő napon, szabadság és természetközeli élet. Hála a westernfilmeknek, ehhez hasonló romantikus képkockák peregnek a szemünk előtt a cowboy szó hallatán. Pénzes Róbert azonban nem elégedett meg csupán a képzelet nyújtotta lehetőségekkel.

Tizenkilenc évesen gondolt egyet, és repülőre szállt, hogy egy montanai ranchon dolgozhasson. Azóta eltelt jó néhány év, de mit sem veszített az életstílus iránti szenvedélyéből. Sőt, idén újból a nyakába veszi a határtalan vidéket – immáron másodmagával. 

– Több tucat levelet küldtem annak idején Amerika különböző pontjaira: lehetőséget kértem, és egy nap rám mosolygott a szerencse. Nem az anyagiak hajtottak, hanem a tudásvágy, a mesterség iránti tisztelet – idézi fel Róbert a kezdeteket. 

Ekkor alig néhány évnyi lovaglás állt mögötte, mégis megszületett benne a döntés, átszeli az óceánt, hogy ott tanulhasson, ahol a tudás a gyakorlatban él tovább. Végül Martin Black, az ötödik generációs cowboy segítségével jutott ki Kanadába, és ezzel kezdetét vette egy életre szóló kaland.

„Ha nem megy, holnap haza is mehetsz”

– Nem elégedtem meg azzal, hogy csak lovagoljak, a cowboyélet valódi ritmusát akartam megtapasztalni. Megtanulni, hogyan kell lovakat betörni, lasszót használni, marhacsordákat terelni. Sid Cook mellé kerültem, aki nemcsak szakember volt, hanem egyfajta élő legenda is. Rengeteg időt tölthettem mellette, számos életre szóló tapasztalatot gyűjtve.

Róbert Albertában egy kétezer hektáros ranchon kezdett dolgozni, ahol háromszáz marha és csaknem kilencven ló várta. Úgy érezte, felkészült a munkára, és birtokában van a szükséges tudásnak, aztán elérkezett az első nap, és vele együtt a felismerés, hogy mind ez idáig csupán a felszínig jutott. Mint kiderült, a valódi westernlovaglás odakint nem sport, hanem sokkal inkább mindennapos fizikai munka. 

– Nem mindenkinek való ez a világ. Emlékszem, amikor először rám bíztak egy csikót. Megijedtem, kifogásokat kerestem. De csak annyit mondtak: semmi baj, ha nem megy, holnap kiviszünk a reptérre. A döntés így hamar egyértelművé vált. 

A ranch, ahol Róbert dolgozott, völgyekkel és patakokkal teli hatalmas területen húzódott, amelyet csak lóháton lehetett bejárni. Nem volt ritka, hogy elküldték a birtok egyik távoli pontjára, hogy ellenőrizze a kerítést, ilyenkor órákon át lovagolt a vadonban, egyedül. 

– Olyan érzésem volt, mintha egy westernfilm díszletébe csöppentem volna. Fél év alatt több mint ötezer kilométert lovagoltam, szinte mindennap másik fiatal lóval dolgoztam.

Őslakos indiánok földjén 

Részt vehetett vadlovak befogásában is. – Emlékszem, az egyik lónak, amit befogtunk, egy puma karmolásának nyoma húzódott végig az oldalán. De dolgoztam olyan lovakkal is, amiket Új-Mexikóból fogtak be, ezek musztángok voltak. Vadon élő, természetes kiválasztódással fennmaradt állatok. Csak a legerősebbek maradnak életben. Amelyiknek nem jó a patája, az egyszerűen elhullik a sziklás terepen – mondja Róbert.

Miután Kanadában megtanulta, hogyan kell helyesen és tisztelettel bánni a lovakkal, útja Montana vidékeire vezetett, ahol az akkori HRR Ranchon kapott munkát. Montana területe négyszer akkora, mint Magyarországé, népessége azonban csupán egymillió fő. Hatalmas, kietlen vidék, amelyet egykor őslakos indiánok laktak.

 – Ott egy harmincezer hektáros birtokon dolgoztam. Ez már nem volt olyan családias, mint Kanadában. A cowboyokat külön kis faházakban, úgynevezett bunkhouse-okban szállásolták el. Olyannyira nomád hely volt, hogy megesett, hetekig lóhúst ettem, mert nem volt más. Az egyik ló nem volt alkalmas a munkára. A tulaj úgy döntött, nem tartja tovább, és lelőtte – inkább mi fogyasszuk el, mint hogy a farkasok végezzenek vele. Itt ez nem szokatlan. Ez a világ más szabályok szerint működik. A legközelebbi város hetven kilométerre volt, oda jártunk be kéthetente élelmiszerért.

A birtokon felmerülő munkákat mindössze négyen végezték, rendszerint hajnali öttől sötétedésig. Róbert itt már valódi cowboyként dolgozhatott, nap mint nap marhákat terelt, válogatott és lasszózott, de billogoztak is, és ha kellett, gyógyították is az állatokat. Mint mondja, voltak időszakok, amikor hetekig ugyanazt a három embert látta nap mint nap. Az elszigeteltség türelmet és lelkierőt is követelt tőlük. 

– Este, amikor visszatértél a szobádba, nem volt se tévé, se rádió, se internet. Maradt a csönd – meg te magad. Odakint pedig csörgőkígyók és medvék.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó