Már a kezdetekben minden nagyon rosszul alakult. Achim Kamprad, Ingvar nagypapája egy német arisztokrata család tagjaként rangon alul nősült, ami a 19. században még főbenjáró vétek volt, és családja meg is szakított vele minden kapcsolatot. Achim fogta hát rangon aluli feleségét, Franziskát, és egy isten háta mögötti kis svéd faluba költözött, ahol négyszázötven holdnyi földön kezdett gazdálkodni. Ám az üzlet nem ment jól, a helyi bankok sem adtak neki hitelt, és végső elkeseredésében öngyilkos lett. Franziska viszont nem hagyta magát. Elképesztő erőfeszítések árán biztosított megélhetést magának és gyerekeinek. Ebbe a családba született bele 1926-ban Ingvar Kamprad, akinek véré­ben volt nagyanyja küzdeni tudása. Már egész fiatalon maga is kereskedni kezdett gyufával, képeslapokkal és tőzegáfonyával, egész tisztes haszonra tett szert, aminek minden fillérjét visszaforgatta az üzletbe. Megérte.

Kis sufniból világcég

Az IKEA 1943-ban született, mégpedig Ingvar Kamprad nevének, valamint tanyájuknak (Elmtaryd), illetve falujuknak (Agunnaryd) kezdőbetűiből. Marketing­nonszensz, bármelyik reklámszakember megmondja. ­Kezdetben Kamprad háztartási cikkekkel kereskedett, kertjükben egy kis fészer adott helyet az áruraktárnak. Katalógusát postai úton juttatta el a vevőkhöz, és a megrendelt termékeket maga szállította ki biciklijén. A világháborút követően Svédországon nagy építkezési láz lett úrrá, és Kamprad, felismerve az idők jeleit, 1948-ban elkezdett bútorokkal is kereskedni. Egyedi tervezésű, jó minőségű és megfizethető árú darabjait helyben gyártatta, és a diszlexiája miatt könnyen felismerhető és megjegyezhető nevekkel látta el őket – mármint a svéd anyanyelvűek számára. A siker fenomenális volt.

Az iparági versenytársak hamar észrevették, hogy ez a feltörekvő cég milyen veszélyt jelent rájuk. Össze is szövetkeztek, hogy eltiporják, még mielőtt túl nagyra nőne. A svéd bútorgyártók szövetsége hozott egy olyan rendelkezést, hogy a kereskedelmi kiállításaikon a cég nem árusíthat. Több se kellett Kampradnak, a legnagyobb svéd városokban saját bútorvásárokat szervezett, és 1958-ban megnyitotta első áruházát, ahová csak úgy tódultak a vevők, akik az ellenségeskedésből csupán annyit érzékeltek, hogy el akarják venni tőlük a lehetőséget, hogy olcsó bútorokat vásároljanak. A szegény „tiltott” bútorcég meghódította a svédek szívét. Azonban a szövetség sem hagyta annyiban: felhívást tettek közzé minden beszállítónak, hogy aki Kampraddal üzletel, ne számítson több megrendelésre tőlük. A beszállítók tömegesen hagyták ott a céget, Kamprad ismét nehéz helyzetbe került. Ám zsenialitása most is győzött. Azt a néhány beszállítót, aki hűséges maradt, alaposan megjutalmazta: jobb feltételekkel kötött velük szerződést, és hamarabb fizette ki őket, mint bárki más. A nagy áttörés mégis akkor következett be, amikor a hatvanas években a vállalat a gyártás jelentős részét áthelyezte Lengyelországba. Maguk a lengyelek csak 1990-ben vásárolhattak először saját gyártmányaikból, amikor Varsóban végre megnyílt az első áruház. A svéd „bútorháború” azzal a céllal indult, hogy eltiporja az céget, eredménye viszont az lett, hogy csak még jobban megerősítette. 

Zseniális újítás

Az iparág tulajdonképpeni újragondolása pedig a legenda szerint úgy történt, hogy Kamprad egyik legelső alkalmazottja, Gillis Lundgren termékfotózásra akart vinni egy asztalt, amely sehogyan sem fért be az autójába.­ „Mi lenne, ha kivenném a lábait” – gondolta, és ezzel megszületett a lapra szerelt bútor koncepciója. Kamprad azonnal meglátta az ötlet zsenialitását. „Ez a valaha volt talán legjobb ötletünk” – nyilatkozta később. Ettől kezdve a cég lapra szerelten kezdte árulni a bútorait, és ezzel számtalan legyet ütött egy csapásra. Drasztikusan lecsökkentek a csomagolási méretek, ami hatékonyabb tárolást és szállítást tett lehetővé, ugyancsak mérséklődtek a szállítási költségek, minimalizálódott a szállítás közbeni sérülés kockázata, valamint gyorsabbá és költséghatékonyabbá vált a globális terjesztés. A vásárlók is jól jártak, mivel mostantól azonnal hazavihették új bútoraikat, elkerülve a szállítás körüli hercehurcát. Ám a lapra szerelt bútorok nemcsak egy logisztikai problémát oldottak meg: újraértelmezték a bútorok adásvételének módját. A kutatók ezt később „IKEA-effektusnak” nevezték el. Azzal ugyanis, hogy a vásárlóknak otthon kellett összeszerel­niük­ a bútoraikat, a cég akaratlanul is egy ismert pszichológiai jelenséget aknázott ki. A vevőknek az összeszerelés sikerélményt adott, jobban bevonódtak, a bútorokat ezáltal még inkább a magukénak érezték, a márkát pedig magasabbra értékelték, már csak azért is, mert az alacsonyabb árak innentől kezdve nem alacsonyabb minőséget jelentettek, hanem azt, hogy spórolhattak az összeszerelésen. Ezzel a húzásával a cég hatalmasat lépett előre a fogyasztói magatartás megértésében és alakításában. A vásárlók már nem csupán áruháznak, hanem olyan márkának tekintették, amely bevonja őket a folyamatba: nemcsak termékeket kínál, hanem a részvétel és a teljesítmény élményét is. 

A hatvanas évekre a márka már ragyogó csillag volt Svédország egén, de Ingvar Kamprad többre vágyott. Nem volt elég neki, hogy bútorokat ad el, olyan világot akart teremteni, ahová az emberek nemcsak vásárolni mennek, hanem élményt kapnak, és ötleteket, amelyek után már képtelenek ugyanúgy látni a saját nappalijukat. Ez volt a kezdete annak, hogy egyszerű áruházból az IKEA mára globális élményközponttá váljon.