Ércesen is kellemes hangja a vidéki színésznők kötelező mindentudásával van felvértezve. A Csókos asszony tapsrendjében a közönség elmúlhatatlan szeretetét szemérmesen elfogadva állt, mint Hunyadiné annak idején. Amikor pedig a Netflixen végre pótoltam lemaradásomat, és elkezdtem nézni Breier Ádám Lefkovicsék gyászolnak című kiváló filmjét, nagyon megörültem, hogy viszontláthatom benne. Annak már kevésbé, hogy néhány perc után kiderült, Lefkovicsék őt, pontosabban az ő karakterét gyászolják, szerepe nem éri meg a tizedik percet sem. Hogy többet kapjak belőle, felhívtam, és megbeszéltünk egy ebédet Miskolc belvárosában. 

Tiszteletteljes „művésznőzésemet” hamar visszautasítja, gyorsan rendelünk, nem feledkezünk bele hosszan az étlapba, bécsi szeletet választunk különböző körettel, de hamar megtaláljuk egymásban a közöset is, amikor a gyerekekről kezdünk beszélni. A bemutatkozásunk utáni ötödik percben már nem színésznő és műkedvelő újságíró, hanem két örökbe fogadó szülő osztja meg egymással a történetét. Egyedül élt, de vágyott rá, hogy megélje az anyaságot. Az örökbefogadás útján indult el, egészséges kisbabát szeretett volna, hiszen egyedülálló szülőként ez sem lett volna könnyű vállalás, ám amikor két színész barátnője „rátalált” egy oxigénhiánnyal született, súlyosan szívbeteg kisfiúra, minden megváltozott. Túl egy szívátültetés- komplikáltságú életmentő műtéten, senki nem tudhatta, hogy a kisfiú egyáltalán életben marad-e. 

– Ne fogadjam örökbe, mert lehet, hogy meg fog halni? – ez volt a kérdés. Várjam, hogy meghal-e, és akkor majd örülök, ha nem? Képtelen voltam így gondolkodni. Kétéves és öt hónapos volt, amikor magamhoz vettem. Dani szerencsére túlélte a műtéteket, ma már harmincéves is elmúlt, és bár születésének körülményei nyomot hagytak rajta, kemény munkával és sok segítséggel elvégezte az iskoláit. Nem tud teljesen önálló életet élni, így bár külön lakik már, a lakása és a színészház közötti alig pár száz méteres közelség ad némi biztonságot.

Fotót mutatna róla, segítek kikutatni a telefonjából Dani diplomaosztójának emlékét. Jóképű, mosolygós szemű fiú néz ránk a képernyőről, elmosolyodik ő is. Minden nehézség és fájdalom ellenére is egy büszke, szerető és féltő anyát látok, határozottsága, fanyar, önironikus humora egy érzékeny ember búvóhelye. 

A Kabaréban Schneider kisasszonyt alakította

Elvárások

Közben megérkezik az ebédünk, a zavaróan hangos zenét is letekerik végre. Arról faggatom, hogy tősgyökeres budapestiként miért játszik már több mint negyvenöt éve Miskolcon. 

– Ennyi lehetőségem volt – érkezik a váratlan válasz. – Talán volt, hogy mehettem volna Pestre, de annak akkor nem örültem volna. És Miskolcon jó színház van, mostanra talán a legjobb az országban – meséli, és újra megenged magának egy rövid, de büszke mosolyt. – Jó a közösség, élünk, mint egy kommunában; a színészház szinte egybeolvad a színházzal. Nincsenek távolságok, néhány lépésen belül zajlik az élet, és ettől élhető. De maradtam pesti is, ott van a lakásom, ingázom, autózom, vonatozom, lassan fél évszázada.

Arra gondolok, hogy aki színésznőnek megy, bizonyára minimum országos ismertségről ábrándozik, de hamar kiderül, hogy ebben tévedek. 

– Nem volt erre késztetésem, nem vagyok egy ambiciózus ember – mondja, én meg értetlenkedem, hiszen színésznek állni szerintem önmagában is ambíció. De az ő célja nem több, mint hogy jókat próbáljon, jó legyen esténként, ha felgördül a függöny. Önmagával szemben a legmagasabb az elvárás.  

– A mai napig élet-halál kérdéseként élek meg egy bemutatót. Nem tudom lazán venni. Jó partnerekkel, jó színházban jókat játszani – ez éltet, ez izgat, és hogy egyre jobb legyek, tanuljak folyamatosan – lep meg és nyűgöz le ismét. Hetvenkét évesen még mindig jobb és jobb akar lenni, fejlődni, pedig fürdőzhetne békésen a miskolci közönség rajongásában. Ezért vállalt szerepeket olyan független társulatoknál, mint a k2 Színház, de szívesen filmezik, és örömmel dolgoznak vele a filmesek is: bizonyítja többek között a Bolse vita, Az állampolgár és a friss szakmai, illetve közönség­siker, a Lefkovicsék gyászolnak. 

Hallgatom, és azon töprengek hosszan, mennyire nem igaz rá, hogy egy színésznő civilben is színésznő. Miközben együtt hasítjuk a panírozott szűzérmét, egy erős, a mindennapok nehézségeit nem csak szövegkönyvekből ismerő asszonyt látok, aki nem figyeli a szeme sarkából, hogy felismerik-e; nincs benne semmi letehetetlen teatralitás. Tulajdonképpen miért lett színész? – csúszik ki a számon a második legelcsépeltebb kérdés, amit ember színésztől kérdezhet. (Az első az, hogy hogyan képes megtanulni annyi szöveget, de szerencsére ezt nem teszem fel neki.)

Miss Cook szerepében a Kölcsönlakás című darabban

Ahol otthon van

– Apám ’56-ban disszidált, anyukám itt maradt két gyerekkel egyedül, nem vettek fel minket óvodába sem. Így későn, csak az utolsó évben kerültem oda, emiatt zárkózott és félénk voltam, nem barátkoztam, csak szorongtam. Aztán egy óvodai ünnepségen szerepelnem kellett, mások előtt elénekelni egy népdalt, és különös módon a színpadon megszűntek a szorongásaim, biztonságban éreztem magam. Onnantól kezdve én a színpadra vágytam, azt éreztem, hogy az a közegem, ott vagyok a legszívesebben – magyarázza.

Azóta is a színpad a legotthonosabb számára. Élhetőbb az életnél, hiszen bár a deszkákon megélhető megannyi érzés, este tízkor a legnagyobb fájdalmat is le lehet tenni. Az életben viszont jön tovább velünk minden. 

Hogy a mesterséggel neki nem jár sztárság, nem bánja. Zavarban is van, ha nagy ritkán megbámulják a boltban, és közben szórakozottan nekitolják a bevásárlókocsit. 

– Megelégszem azzal, hogy egész életemben azt csináltam és csinálom ma is, amit szeretek – mondja. – De van élet és életem a színházon kívül is, ezt azóta érzem, amióta Dani van nekem. Ő segített egy kicsit a helyükre billenteni a dolgokat.