A húsz éve Franciaországban élő magyar házaspárral Budapesten találkozom. Dél van, a vendéglő tele, András és Anita ragyognak. Ma este készülnek új kezdeményezésük, a Mentőcsónak-ösztöndíj bejelentésére, amelyhez adományokat szeretnének gyűjteni. Izgulnak? – kérdezem. Hát persze, ugyanakkor tele vannak örömmel, feleli András. Ismét találkozhat régi barátaival, ismerőseivel, kultúrában érdekelt emberekkel, akikhez annyi fiatalkori emlék fűzi. Talán emlékeznek még, ő volt az egykori Banán Klub, a mai Csillaghegyi Közösségi Ház alapítója, később részt vett Közép-Európa legnagyobb zenei és kulturális fesztiválja, a Sziget felépítésében, majd 2002-ben ő lett a Millenáris Park művészeti igazgatója. Azóta azonban szem elől tévesztettük.

– Azért tűntem el, mert 2005-ben megpályáztam a Magyar Kulturális Intézet igazgatói posztját Párizsban, akkoriban még nyílt pályázatot írtak ki erre az állásra, és elnyertem. Az volt az elvem, hogy ne elsősorban a kint élő magyaroknak mutassuk be a saját művészeinket, hanem vigyük ki őket a francia főváros kulturális tereibe. Nagyszabású kezdeményezést indítottunk például a rendszerváltás huszadik évfordulója alkalmából. A szögesdrót-imitáció megtekintésére egész iskolai osztályokat vezényeltek ki, a Trabant-felvonulásról pedig még a francia televízió is tudósított. A munkám még egy évre átnyúlt az új politikai érába, de akkor félbe kellett szakadnia.

Val-d’Aigoual Dél-Franciaország egyik legszebb fekvésű faluja

A Szigetért mindent!

Anita, aki eddig ragyogó mosollyal csüngött párja minden szaván, most szól közbe először. Ők néhány hónappal András diplomáciai kiküldetése előtt találkoztak, meséli, és annyira meglepte András kérdése, eljön-e vele Párizsba, hogy hirtelen nem is tudott válaszolni. Hiszen még alig ismerik egymást. Neki Budapesten van az élete, a családja, a barátai, félt, hogy egy idegen városban, a francia nyelvtudás hiányában elszigetelődik. Nem így történt. Az újrakezdés reményén felbátorodva egy évig tanult a Sorbonne-on franciául, majd azonnal felvételizett egy színészképzésre. Ma már színészmesterséget tanít Montpellier-ben, és új otthonuk, Val-d’Aigoual iskolájában. De ne szaladjunk ennyire előre…

– A diplomataállás megszűntével ott álltunk, hogy akkor most mi legyen – emlékszik vissza életüknek arra a nehéz fejezetére András.
– A szívünk hazahúzott, hiszen minden ide köt bennünket, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy nekem itthon most nem terem babér. Akkor érkezett a megkeresés a Sziget Fesztivál részéről, nem vállalnánk-e el a képviseletét francia nyelvterületen. Hát dehogynem! Már akkor is tízezer francia vendég megfordult a Szigeten évente, de nyolc év múlva a számuk megsokszorozódott.

– Kezdettől megosztottuk a feladatokat – fűzi hozzá Anita.
– András a programok és a francia fellépők szervezéséért felelt, én pedig a kommunikációért. Sikerült például barterben reklámokat kapnunk a legnagyobb francia rádiónál, ami hihetetlenül gyümölcsöző befektetésnek bizonyult. Vagy ott volt a népszerű plakátkampányunk a párizsi metróban. Büszkék voltunk minden előrelépésre. Alapítottunk egy kis céget, amelynek irodája a saját lakásunkban működött, Montpellier-ben, mert azt még nem említettem, hogy közben Dél-Franciaországba költöztünk. Ott én munka mellett éjszakánként írtam egy könyvet is Fejtő Ferencről (Átéltem egy évszázadot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel – a szerk.), játszottam különböző filmekben, egyáltalában, imádtam az egyetemi városi létet. Kérdés, hogy akkor ­miért költöztünk el onnan?

Joó Gabi önkéntes éppen egy régi ablakot újít fel

Kastélyprojekt

Mert közbeszólt a Covid. Anitáék cége a pandémia első évében tönkrement, az alkalmazottakat kénytelenek voltak elbocsátani, s bár a kormány még két éven át folyósította nekik a munkanélküli-segélyt, amire francia állampolgárokként jogosultak voltak, a végén már a lakásuk bérleti díját is alig tudták kifizetni. Ráadásul nem sokkal korábban megszületett a kislányuk, Eszterke. Nem volt mese, lépniük kellett. András közben betöltötte az ötvenet, talán ez is közrejátszott, hogy a fejében körvonalazódni kezdett egy békésebb, lassúbb folyású, de főleg olcsóbb vidéki élet képe. Csakhogy Anitának nem fűlt a foga ehhez. Imádta a városi nyüzsgést, lettek barátai, színészkedhetett, és költözzön falura? Mert lássuk be, Val-d’Aigoual, ahol András megtalálta a kedvező ingatlant, csupán egy ezernégyszáz lelkes apró település. De micsoda környezetben! Franciaország legnagyobb természetvédelmi körzetében, a gyönyörű Cévennes Nemzeti Park közepén fekszik, egy idilli völgyben, a ház oldalában a hegyi pataknak tűnő Hérault-folyó csobog.

– A ház szerelem volt első látásra – lelkesedik András. – És nem csak nekem, Anitának is. Amikor meglátta, kibukott belőle: „Itt én is el tudnám képzelni!” Gondold el: egy ötszáz négyzetméteres vidéki kúria, kétezer négyzetméteres, meseszép ősparkkal körülvéve, benne nyírt buxusokkal, árnyas fákkal, gesztenyével, hárssal, pálmákkal. A helynek lelke volt, semmi kétség. Beindult a fantáziám. Először egy kommunát képzeltem el, magyar családokkal, „Együtt lenni jó!” jeligére. Mindig erre vágytam. Sajnos hamar kiderült, hogy a barátaim nem vevők az ötletre, talán mert addigra itthon már mindenkinek kialakult az egzisztenciája. Tovább kattogott az agyam. Mi lenne, ha vendégházat alakítanánk ki? A parkban pedig nyitnánk egy kerthelyiséget, ami kulturális térként is szolgálhatna. A terv jónak tűnt, csak az volt a baj, hogy egy fityingünk sem volt rá. Ekkor gondoltam arra, hogy befektetőket toborzok, de első körben ez sem látszott kivitelezhetőnek. Ám végül rátaláltam olyan jómódú emberekre, akiknek volt annyi fölös pénzük, amit jobbnak láttak külföldi ingatlanba fektetni, és tudtak várni legalább tíz évet, mire anyagilag rentábilisak leszünk. Végül tizenegy befektetővel indultunk neki a ház megvásárlásának. Nem sikerült elsőre, mert kiderült, hogy az idős tulajdonos már évek óta hirdeti az ingatlant, de az utolsó pillanatban mindig visszavonulót fúj. Valószínűleg igazából nem is akarta eladni a kastélyt. És mivel Franciaországban kizárólag ingatlanközvetítő útján lehet lakást vásárolni, a meggyőzés eszköze sem volt a kezünkben. Időközben két ingatlanos is bedobta a törölközőt, mígnem az utolsó megadta nekünk a tulajdonosnő elérhetőségét.

– És András minden sármját és meggyőzőerejét bevetette, hogy megköttessen az üzlet! – neveti el magát Anita. – Hirtelen ott álltunk egy felújítandó házzal meg egy óriási parkkal, amit attól kezdve nekünk kellett gondozni. Én nem akartam a kislányunkat az utolsó évében kiszakítani a kedvenc óvodájából, ezért abban egyeztünk meg, hogy egy évig még Montpellier-ben maradok, aztán én is odaköltözöm. András viszont azonnal belevetette magát a felújításba, csodálatos barátok segítségével. Ma már két kiadó szobában fogadunk vendégeket. Szerencsére Eszterke az első perctől fogva imádja a helyi iskolát, egy szabad szellemű, gyerekbarát intézmény, és ez döntő érvnek bizonyult a maradás mellett. De azért máig fenntartok egy napot magamnak, amikor beutazom a városba, dolgozom, játszom, és találkozom a barátaimmal.

A gyönyörű kastély a park felől nézve

Kert az időn kívül

A ház a kezdetektől ismerős önkéntesek bevonásával szépül.