A kutya-tulajdonosnő gyöngédséggel a szemében nézte az ablakból, amint kedvence odakint viháncol. A szíve megtelt szeretettel és melegséggel. „Ó, bárcsak én is veletek lehetnék!” – ez volt a sóhajában, ami akkor hagyta el kebelét, amint az egyik szolgája a kutya nyomdokaiban járva egy nejlonzacskóba gyűjtötte az utána itt-ott hátramaradó potyadékot. És talán még sokáig állt volna így az ablakban tűnődve, ha az adott szolga időközben meg nem érkezik mellé.

– Berni, nem arról volt szó, hogy csak akkor lehet kutyád, ha megígéred, hogy minden szükséges dolgot te csinálsz? És te ezt meg is ígérted, nem igaz?

Kutya-tulajdonosnő a kellemetlen hangra megbántottan nézett fel merengéséből.

– De akkor még nem tudtam, hogy a kutyák ilyenek… – válaszolta.

Ennél rosszabb kifogás nincs. Tulajdonképpen az embernek csak nagyon ritkán van helyes elképzelése bármi újdonságról, ami rá vár. Amikor belevágtam, volt némi elképzelésem arról, hogy milyen lehet a házasság, ám aztán egyáltalán nem olyan lett. Még gyermekek nélkül elképzeltem azt is, hogy milyen lesz majd gyermeket nevelni, ami szintén teljesen máshogyan alakult. De ugyanez volt a helyzet az autóvezetéssel, a repüléssel, a drótkötélpályán siklással, a síeléssel, a vízisível, de a tenger gyümölcseivel és a sült rovarokkal is. (A biciklizéssel és az úszással csak azért nem, mert azokat olyan régen tanultam meg, hogy már nem emlékszem.) Szóval a világon a legtöbb dologgal az a helyzet, hogy az ember nem tudja előre, mire fizet be. (Különösen így van ez a filmekkel és a könyvekkel, mert ha semmi meglepetés nem lenne bennük, az ember pontosan tudná, hogy mire számítson, akkor nem is lenne érdemes pénzt kidobni rájuk – a kulturális termékek ereje éppen az újdonságukban rejlik.) Egyszóval ott, a kutyagumis nejlonzacskóval a kezemben eléggé felbosszantott Berni válasza.