A feleségem nyitott, okos nő, aki mer kiállni magáért. Azt mesélte nekem, hogy ezt részben neked is köszönheti, hiszen gyerekként az iskoládba járt.
Ilyenné szoktam nevelni a gyerekeket.
Mindenkire emlékszel? Csak azért tegeződünk, mert már a telefonban, egy perc után, önkéntelenül alakult így.
Nem merném azt állítani, hogy mindenkire, de sokukra. Vannak hűséges margitosok – néha megkérdezik, hogy hogy vagyok. Őrájuk emlékszem leginkább.
Hány gyereket tanítottál?
Jaj, ezt nem lehet kiszámítani! Gondolj bele: negyven év telt el… Éppen idén ünnepeljük az évfordulót.
Milyen bulit terveztek?
Nem szeretném bulinak hívni. Inkább találkozónak. Vagy egy nagy „öleléspartinak”. Néhányan színre lépnek a régiek közül. Nem mindenkiből lett színész – tisztelet azoknak, akikből igen –, de azért a jogászokra, orvosokra, újságírókra is nagyon büszke vagyok. És leginkább arra, hogy képesek használni az életükben, amit itt tanultak. A biztos fellépést, a bő szókincset, egyfajta gondolkodásmódot. A tisztaságot, a toleranciát, a kreativitást.
Amikor bejön egy gyerek, azonnal tudod róla, hogy színpadra termett, vagy ez teljes zsákbamacska?
Jönnek a nagyon introvertált és a nagyon extrovertált gyerekek. Meg azok, akik köztük vannak. Én azt hiszem, hogy ezt a dolgot – amikor mindenről eszünkbe jut valami, amikor kreatívak vagyunk, amikor az asszociációs készségünk elképesztően gyors és jól működik – az élet minden területén lehet használni. Úgyhogy a kérdésre válaszolva: az, hogy valaki tehetséges színjátszó, nem azt jelenti, hogy végül a színpadon köt ki. Nem is biztos, hogy azokra vagyok a legbüszkébb. Hanem akiknek az emberi minősége változott meg azáltal, hogy itt voltak velünk. Tartoznak valahová, és könnyebben meg tudnak ugrani nehéz helyzeteket az életben – legyen az akár karrierválság vagy párkapcsolati probléma.
Miért van az, hogy amit csináltok itt, viszonylag kevés helyen oktatják?
Mert nem lehet oktatni.
De te mégis tudod.
Mindig mondják, hogy „tanárnő, kérem”, én meg nagyon szoktam nevetni ezen, mert egyszerű, mezei színésznő vagyok. Sem több, sem kevesebb. Valószínűleg ez egy születési hiba: erős hatással tudok lenni a fiatalokra. Irgalmatlanul rossz gyerek voltam, és az a szerencsém, hogy mindenre emlékszem ebből. Azt hiszem, a dolog ott kezdődik, hogy meg kell tanulni a gyerekek fejével gondolkodni… Annak idején, amikor kicsi voltam, hányszor gondoltam azt, hogy mikor én felnőtt leszek, nem fogom a gyerekemnek ugyanazt mondani, amit annak idején nekem mondtak… És amikor eljött az idő, és a szám mondta a felnőttes marhaságot, a tudatalattim egyből rám szólt: „Mit csinálsz? Azonnal állj le ezzel!” A tanítás akkor kezdődött, amikor a kisfiam iskolába került. Láttam az iskolába való belépésekor a kudarcokat – de a sikerélményeket is. Érdekes módon utóbbit is nehezen dolgozzák fel. Aztán tanítás után, otthon, elkezdtünk játszani. Ebből lett a stúdió, de nem gondoltam akkor, hogy így megnő. Ám az egyik anyuka jelezte, hogy neki van egy jó nagy lakása – miért nem megyünk inkább oda? A gyerekek pedig szóltak az unokatestvéreknek, az osztálytársaknak… és szinte észrevétlenül telt el ez a negyven év.
Hogy jöttél rá, hogy ez a szerep igazán fekszik neked? Vagy benned volt eleve?
Soha nem akartam tanítani. Sőt, én a „tanárellenes liga” elnöke voltam a középiskolában. De gyanús volt, hogy ha leülök valahová, az összes kóbor (és nem kóbor) kutya a környéken odajön, és leül a lábam elé. És az is, hogy minden kisgyerek, aki hisztizik, egyszer csak rám néz, és abbahagyja. Amikor a saját gyerekemmel elkezdtünk beszélgetni és közösen gondolkodni, felfedeztem magamban az ehhez való tehetséget. Közben rengeteget tanultam a gyerekektől. Például figyelni. Megtanultam mindig feltenni magamban a „miért?” kérdést. Ha találkozom valakivel, aki nem rokonszenves, mindig gondolkodtam, vajon mit hurcol a hátizsákjában. Mi a problémája, amitől ennyire negatív a kisugárzása? Rettenetesen elkezdett érdekelni az ember – és az emberi lélek. Közben arra jöttem rá, hogy pici gyerekkorban játszani kell. Az a gyerek dolga. Így is álltam a stúdióhoz, nem pedig úgy, hogy színészeket képezzek. Persze sok olyan kis tanítványom volt és van, akiket színházi és filmszerepekre is kiválasztanak. De ahogy azt már említettem, egyáltalán nem biztos, hogy ők végül színészek lesznek. Viszont ilyen esetben nagyon kell vigyázni, hogy a gyerek ne szálljon el. A mini gyermekszínművészeket kifejezetten nehezen bírom. Ilyenkor elég csúnya tudok lenni.
Visszarángatod őket a földre?
Nem rángatom: visszasimogatom… Egyébként nem mindig vagyok ám ilyen cuki! Ronda edzőnek is kell lennem néha. Főleg akkor, amikor a gyerekek a pálya közelébe szeretnének menni. Akkor azért kell tudni, merre vezet az út – én pedig egy előszoba vagyok hozzá. De nem gondolom magam semmiféle olyan intézménynek, aki színészi képzettséget ad a fiataloknak.
Mennyire vonzó ma ez a pálya? A színészet is átalakult az elmúlt két-három évtizedben.
A színészi pálya mindig vonzó. Csak attól függ, hogy melyik része. Néhányan sorozatsztárok szeretnének lenni. És van, ugye, ez a celebdolog… Na most én nem ítélem el, aki ezen az úton jár. Onnan is lehet valakivé válni. Szorgalom, odafigyelés és a genetika dönt. Azaz hogy kinek milyen a természete. Hogy van-e karizmája. Van egy nagyon kedves, felnőtt tanítványom – felnőttekkel is szoktam dolgozni –, és rém érdekes volt, amikor arra kért, tanítsam meg rá, hogyan lehetne karizmatikusabb. A szakmát meg lehet tanítani. Hogy valaki kiválóan kommunikáljon – azt is. De csillagot rajzolni a homlokára senkinek nem lehet. Mert ha zuhanyozik, azonnal lejön. Ezzel csak születni lehet.
