Kire hasonlít ez a kisbaba? Valami olyan ismerős rajta. A szemöldök, a homlok, a lezárt szemhéjak, a pillák. Igen, az ő szemei között is a bárányfelhős, rózsaszín tavaszi ég húzódik, ahogy Nagymamának, csak épp egy kicsit élénkebben. Mindenkinek más kép látszik ugyanis a homlokán, gondolta Misi. A Nagypapának viharos puszta volt ott, Anyukának aranyban játszó őszi erdő, a szomszédnak pedig, a kisbaba apukájának, kerek tó, mély és sötét. De ezt így mégsem mondhatta ki, minden átmenet nélkül, itt a gangon. Furcsán venné ki magát. 

Régebben még megpróbálta elmondani az igazat. Amit látott. Másodikban, rajzórán például saját magukat kellett lefesteniük. Már barnuló szőke gyerekhaját gyakran látta a fürdőszoba steril fényeinél kékes árnyalatúnak. Ezt fel is vitte a félfamentes rajzpapírra. Volt nagy ribillió! A tanár kezdte el, hogy haha, Misinek kék a haja! A többiek csak azután zendítettek rá, hogy néézd, kék hajat rajzolt, hülye ez a Misi, hihihi. Máskor a gólyát kellett lerajzolni, és ő úgy, ahogy egy fényes nyári napon megfigyelte, narancssárga lábat csinált neki. Zsuzsa néni erre ideges lett, fölé állt, és nagyon határozottan rákiabált: a gólya lába piros. 

Kellett neki még egy pár lecke. Az egyik képén csak kék árnyalatokat használt, egy nő volt látható rajta hátulról, amint kitekint az ablakon, kint hótól csillogó hegyek, esti táj. Fogalma sem volt róla, hogy Norvégiában létezik a kék óra, amikor a hónapokig tartó sötétség után a nap még éppen a horizont alatt áll, és láthatatlan sugarai mindent mágikus mélykék derengéssel vonnak be. A tanár sem tudta ezt, de tetszett neki a kép, elkérte, hogy majd megmutatja a tankerületnél, lesz valami kiállítás a gyerekek rajzaiból. Misi sosem kapta vissza.