Gyúrjuk a tésztát,
Gyúrjuk a tésztát,
Gyúrjuk a tésztát,
Meggyúrtuk a tésztát.
Szórunk bele olajbogyót,
Meg egy kicsi rozmaringót
(igen, így, hosszú ó-val).
A sütőbe betesszük,
A sütőből kivesszük.
Megnézzük, hogy finom-e,
Olívia sütije.
Miközben ezt kántáljuk, az a feladatunk, hogy a hat hónapos Olíviát – aki az anyukája Itália-imádata okán olajbogyós rugdalózót visel – ide-oda forgassuk a kanapén, és óvatosan „gyúrjuk”, mint egy kis kenyeret. Vagyis inkább, a családi tematikát követve: mint egy focacciát (apukája Itália-imádata okán).
Ez a mondóka eredetileg meggyel és citromreszelékkel hangzott, és negyvenegy éve született – magam költöttem, amikor a kisbaba húgomat gyúrtam óvatosan, vagy épp kevésbé óvatosan, mint valami kelt tésztát. Ő pedig nevetett. Nagyokat.
Most, hogy a húgom kislánya, Olívia már hat hónapos, és a mondóka előtesztelt verzióban bizonyított, végre nekifogtam a „sütésnek” – és a család új kisbabája legnagyobb boldogságomra nevet! Mit nevet! Kacag! Anyja lánya, na.
Hagyja, hogy focacciát készítsen belőle a tántija (merthogy ez lett a nevem), aki ha tehetné, mindennap menne babát gyúrni, puszilgatni – és minden napot gyereknapnak kiáltana ki.
Gyereknapi lapszámunkban most még több figyelmet szentelünk a gyerekeknek – komoly kérdésekről (Fókuszban a gyermekvédelem, 16. oldal) éppúgy írunk, mint a könnyed pillanatokról (például gasztró rovatunkban most a gyerekekkel alkothatunk a konyhában). Tartsanak velünk!
