Mindig volt mire vágyni
Számomra meghatározónak bizonyult az a közeg, amiben felnőttem. Egy nyolcadik kerületi hármas társbérletbe születtem a hatvanas évek elején, ahol emlékeim szerint semmiben nem szenvedtem ugyan hiányt, mégis mindig volt mire vágyakoznom. És én ezt nagyon fontosnak tartom. Ez jelenti egy gyerek számára a motivációt, ezért állít folyton új célokat maga elé. Nyolcadik osztályban például arra vágytam, de nagyon, hogy felvételt nyerjek az előkelő Kölcsey-gimnázium két tannyelvű, francia–magyar tagozatára, és így végre kitörhessek a nyolcadik kerületből. Nagy örömömre felvettek, és az elkövetkező négy év előremutatónak bizonyult.
Jé, ott mások az emberek!
A francia keresztanyám szintén hatalmas motivációt jelentett. Nem győztem Párizsba vágyakozni akkor, amikor még senki nem mehetett tőlünk Nyugatra. Aztán érettségi ajándékként kaptam anyukámtól egy Interrail-igazolványt, amivel a fiatalok ingyen utazhattak vasúton egész Európában, és nyáron a barátnőmmel nekivágtunk a nagy kalandnak. Nem győztem rácsodálkozni a „romlott Nyugatra”. Milyen jól élnek hozzánk képest! Mennyire más a kultúra, a nők, az ételek! Akkor nyílt ki számomra a világ.
Nem tudok mások bőrébe bújni
A középiskola után a Színház- és Filmművészeti Egyetemre – akkor még főiskolának hívták – jelentkeztem, mert valamiért színésznő akartam lenni. Két évig jártam oda, Major Tamás utolsó osztályába, és nagyon hálás vagyok a tanár úrnak, hogy segített végigmenni azon az időnként fájdalmas önismereti úton, amelynek a végére fekete-fehéren kiderült: én nem tudok mások bőrébe bújni. Nem maradt más hátra, önmagamat kellett képviselnem! Persze ezután még hosszú, kanyarokkal tarkított út vezetett el odáig, hogy megleljem magam, ami azzal kezdődött, hogy átjelentkeztem a színművészetiről az ELTE bölcsészkarának művészettörténet és általános nyelvészet szakára.
