– Tati, azt szokták mondani, hogy milyen jó legkisebb gyereknek lenni, pedig egyáltalán nem jó – mondta nekem egyik nap keserves képpel Berni lányom, aki történetesen a legkisebb a gyerekeim közül.

– És miért nem, kicsim? – kérdeztem vissza empatikusan.

– Azért, mert mindenki téged babusgat, de neked nincs kit babusgatni.

Nos, Berni ezzel fején találta a szöget. A pszichológia – különösen az individuál­pszichológia, Alfred Adler nyomán – már régóta foglalkozik a születési sorrend személyiségformáló szerepével. A legkisebb gyerekek esetében több, viszonylag gyakran előforduló jellemzőt figyeltek meg, persze mindig egyedi eltérésekkel. Gyakran előfordul, hogy a legkisebb a család „szeme fénye” marad, így hozzászokik a figyelem és gondoskodás jelenlétéhez. Ez persze lehet kényelmes, de nem biztos, hogy hasznos is, mert a „babaként” kezelt legkisebb gyerek tovább maradhat gyerekszerepben, nehezebben válik le érzelmileg. Az is előfordulhat, hogy kevésbé lesz önálló, különösen, ha a család túlvédi vagy elkényezteti.

– Meg azért is rossz legkisebbnek lenni – folytatta ekkor Berni –, mert a nagyobbak tudják, hogy erősebbek nálam, és ezzel a hatalmukkal visszaélnek.

Hát, igen, bizony ez is igaz. Vitás esetekben a fizikai fölény elég komoly meggyőzőerővel bír. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a legkisebbek teljesen eszköztelenek lennének. Például fantasztikusan idegesítő hangokat képesek kifejleszteni, amivel a szüleik idegein játszanak, akik bármit megtesznek, csak hogy hagyják abba a visítást. Vannak persze ennél békésebb érdekérvényesítő módszerek is. A legkisebbek gyakran szórakoztatók és viccesek, kiváló kommunikátorok, mert megtanulják, hogyan tudnak kitűnni. Továbbá mivel a nagyobb testvérek már „elfoglalták” a teljesítménycentrikus szerepeket, a legkisebbek gyakran a kreatívabb, szabadabb utak felé fordulnak. Gyakori köztük a művészi hajlam, a nyitottság az új élményekre. Ez persze átcsaphat lázadásba is a család ethoszával szemben, különösen, ha a szülők és az idősebb testvérek elvárásai túl szigorúak.