Mit tud az átlagember Kubáról? Nem sokat, viszont azt stabilan – évtizedek óta nem változik ez, ahogyan maga Kuba sem.

Amivel általában tisztában vagyunk, hogy minimum egy rokonunk biztos, hogy járt ott a szocia­lizmusunk idején, és hozott haza rumbatököt; hogy Che Guevara – bár megítélése finoman szólva vegyes – jóképű fickó volt, és sokan szeretik a mai napig a pólójukon viselni az ábrázatát; hogy a helyiek a kommunizmusban ragadtak, és ez érdeke is a vezetésnek, hiszen ők még mindig Fidel Castro leszármazottai; hogy mindezek ellenére Kubában jó a hangulat, finom a rum, sok az oldtimer autó, és a szivart mindenképpen ki kell próbálni.

Végül is ez elég lehet ahhoz, hogy az ember kíváncsi legyen egy szigetországra, amelyet a Karib-tenger és az Atlanti-óceán nyaldos körbe, és egy karnyújtásnyira van az Egyesült Államoktól.

Semmi és minden

Kuba turistacsalogató szlogenje valahogy így hangzik: Most utoljára láthatod így az országot – már új szelek fújnak, hamarosan ide is betör a kapitalizmus.

Nos, állítólag ezt mondják év­tizedek óta, ám tényleg nem tudni, hogy a világpolitika (vagy a saját vezetésük) mikor kegyelmez meg az országnak. Mikor tör be a Nyugat, vész el a báj. A kubaiak egyébként egyáltalán nem tűnnek elégedetlennek, mintha megfelelne nekik az ország állapota, de talán ez azért is van így, mert ebben élnek évtizedek óta. És mert már csak a leg­idősebb emberek és a málló épületek emlékeznek a régi, virágzó Kubára. A kubaiaknak ma magától értetődő a jegyrendszer, hogy a boltokban nem kapható gyakorlatilag semmi, legfeljebb cukor és bab. De például nincs rizs, tej, fogkrém, vagy éppen csirke, pedig ezek járnának jegyre. Hogy pár dollár a fizetés és a nyugdíj, hogy nincs munka, gyógyszertár, benzin. Utóbbi, ha van, akár másfél napot is sorban állnak érte.

És hogy mi van? Akinek van pénze, mert pártközeli, vagy ügyes, annak létezik (nem sok) „maszek” bolt, ahol akad például kóla… Vagy elegáns étterem spanyol sonka- és sajttállal, jó borral, és egy itthoni középkategóriájú vendéglátóhely árazásával.

És hogy mi van még? Napsütés, jó idő, zene, tánc és szex. Ezt nem én mondom, hanem idegenvezetőnk, Maritza, akinek ez az üdvözlőmondata a buszban. Fantasztikus ígéret a turistának, irigylésre méltó élet a helyi lakosnak – de a látottak és idegenvezetőnk a következő tíz napban azért árnyalják a képet.

Riga, Lada, üres boltok

Havanna kulturális sokk, ahogy mondani szokták. Csak kapkodom a fejem. A valaha gyönyörű belváros ma inkább fővárosunk nem rehabilitált kerületeinek legextrémebb utcáira emlékeztet. Szegénység érződik mindenütt. És ezzel egyáltalán nem jó szembesülni. A lakosok kint üldögélnek az épületek előtt, bámészkodnak, beszélgetnek, látszólag céltalanul. A népszerű park kedvelt fagyizójánál akkora a sor, mintha gyereknap lenne, de nem, a fagyizás egy szórakozási forma a felnőttek számára is.

Az állami szálloda huszon-valahányadik emeletéről megnézzük a kilátást. Nincs az az étel, amit előre rendeltünk, de ezt jelezte már az idegenvezető. Előre szólt, hogy „ez Kuba”. Lesz más étel, megoldják, és van olcsó koktél az étteremben, talán itt-ott lehallgató készülék is.

Az utcán Lada áll a régen patinás hotel előtt, valamint egy Riga motor várakozik. Fúj a szél a tenger felől, és mi azért ennénk valamit. Idegenvezetőnk egy pizzériához visz, ami hatalmas meglepetés, mert mind az ételek színvonalában, mind a berendezés terén Európát és 2025-öt idézi.

Amúgy az általános étel a babos rizs, a csirke vagy a homár a tengerből. Buszsofőrünk, Lazaro, bármerre jártunk az országban, ahol látott egy útszéli árust, lefékezte a buszt, és vásárolt. Így szerezte be a családjának az alapvető ételeket, zöldséget, gyümölcsöt, ami általában rizs, édesburgonya, banán, guava, ananász. Általában véve nincs szénsavas víz, kóla, bor, felvágott, szalámi. És tej. Tehát semmi, ami itthon teljesen hétköznapinak számít.

Alap az aggregátor

Havanna, Viñales, Cienfuegos, Trinidad és Varadero – körbejártuk a szigetet. Egyszer defektet kaptunk, máskor, egy másik buszon a hűtővíz forrt fel, de a helyiek valahogy mindent megoldottak. Az idő Kubában lelassul, és a „mañana” a mottó. Nyugi, majd lesz valahogy.

Láttunk csodaszép vízesést, szivarföldet, Hemingway otthonát és hajóját, a Pilart, amely a teniszpályáján pihen. A háznál elöl beadtuk a telefonunkat és némi pesót, az őr fotózott. Aztán láss csodát, hátul a kitárt ablakokon mindent megtekinthettünk. De hát valamiből meg kell élni, a turista ezt belátja, és szívesen adja a borravalót.

Bankkártyás fizetés nincs, készpénzezünk az egész utazás alatt. Dollárból, euróból váltunk pesóra, eléggé kell koncentrálni. A helyiek feltöltőkártyás készülékekkel telefonálnak, neteznek.

Tulajdonképpen az áramkimaradást is inkább kalandként éltük meg, főként, hogy nem központi, hanem helyi probléma volt. A panzió egyik lakója hajat szárított, az pedig lecsapta a biztosítékot. Kaptunk lámpást, az alaposabb tisztálkodást elnapoltuk…

A helyiek által működtetett magánszállásokból – mert szerencsére ilyen vállalkozásra már van lehetőségük – négyet is kipróbáltunk, és mindegyiket jó szívvel ajánlom. Mindent megtesznek a működtetők a vendég kényelméért, a lehetősé­geikhez mérten. Laktunk régi palotában (!), egyszerű szobában, divatos panzióban és egy nagyi és unokája által kiadott melléképületben. Az volt a legjobb. Kicsit beleláttunk, hogy ők hogyan élnek. Szeretetben, egyszerűen, ráérősen.­ És aggregátorral – hogy legyen áram a vendégnek. Plusz ne romoljon meg a vacsorához a süteménye.