Csacskaságok

Mióta visszaemlékszem, mindig írtam. Hétévesen publikáltam először: kisiskolásként annyira unatkoztam, hogy a házi feladataimat rímekben adtam le. A tanító nénink, Nusi néni bár dühös volt, érezte, ez azért valami, és a „verseimet” odaadta a helyi lapnak, a Halásztelki Híradónak, ahol meg is jelentek, Csacskaságok címmel. Kész írónak éreztem magam, szét is vágtam anya és apa pár könyvét, és készítettem belőle egy sajátot, a gerincén az én nevemmel. Ezzel már nem arattam akkora sikert. Nem úgy az első regényemmel, A baromfiudvar meséi cíművel, amit a második osztály utáni nyáron írtam, és magam is illusztráltam. És amikor vendégek jöttek, sosem én feleltem a kérdésre, „mileszelhanagyleszel”. Én csak a vállamat rángattam, a papa mondta ki: író. 

Van benne valami

Bea, aki az egyetem óta az egyik legfontosabb barátom, ma azt mondja, mindig az én saját magamba vetett rendíthetetlen hitemet csodálta. Mert nem adtam fel, a huszadik visszautasítás után sem. Ő segített nekem fénymásolni és címezni a borítékokat, együtt bontottuk ki a többnyire lehangoló válaszleveleket. „Majd rájönnek”, mondtam mindig, idézi Bea. És valóban, egyszer csak jött az első levél, az Alföldtől. Majd a Holmitól. Hogy lehet, hogy még nem vagyok kész költő, de van bennem valami. Van, bólintottam, és még nagyobb lendülettel dolgoztam tovább.

Lotte Lenya titkos éneke

Egyik születésnapomra a húgom írt egy színdarabot az életemről, Ez mind én voltam egykor… címmel, ebben pár jelenetben végigszaladt az írói pályámon is. Aminek egyik sorsdöntő pillanata az első verseskötetem, a Lotte­ Lenya­ titkos éneke bemutatója volt. A Műcsarnokban tartottuk, és ­Fullajtár Andrea olvasott fel tőlem, nekem meg annyi volt a dolgom, hogy a kiadóm kérdéseire feleljek. Mégis, csak igenek meg nemek jöttek ki a számon, annyira le voltam fagyva. A boldogságtól. De onnantól tudtam: meg kell tanulnom szerepelni. Mert képviselni kell, amit megálmodom, hogy a lehető legtöbb emberhez eljusson.